Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Az individualizmus apoteózisa
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Alfieri a római történelem egy Titus Livius által is feldolgozott szeletét dramatizálta Virginia c. tragédiájában, ezzel kezdődik ún. szabadságtragédiáinak sora, melynek különlegessége, hogy a mérhetetlenül túlexponált zsarnokiság hatalmi beszéde alulmarad a szabadság és az erény képviselőivel szemben: nem véletlen, hogy az olasz Risorgimento egyik ösztönzőjévé válhatott a római hazafiság eszmerendszerének újraértelmezése során. A rómaiság Alfierinél az erény maximumaként jelenik meg, erkölcsi és létfilozófiai alapkategóriává nemesedik, ez a kategória viszont egészen plasztikus szemléletmódokat és létformákat képes ötvözni magába az abszolutizálással szemben: „Lehet haza, hol Egy akaratának / minden ember engedelmeskedik?” Az Octavia (Ottavia) Livius, Tacitus és Seneca nyomán keletkezett tragédia, melyben Alfieri rómaiság-koncepciója még erőteljesebben mélyül el, különösen figyelemreméltó Seneca („maestro dél morire”) szerepeltetésének kiemelése, illetőleg a Seneca-müvek intertextuális hatása, valamint Nero alakjának festése (a magyar olvasó talán Hubay Miklós Nero-drámájának egyes elemeiben találkozhat ilyesmivel). E sorok írójának kétségtelenül a Sophonisba a kedvenc Alfieri- müve, melynek forrása Statius Thebaise és Petrarca Africáj a, de említhetnénk színpadi előzményeket is, elég a fenn megnevezett Trissinóra gondolni. A rómaiság itt egészen más dimenziókat kap: ellenpólusként értődik a korábbi tragédiák Róma-ké- pének viszonylatában, a köztársasági erény átalakul birodalmi bűnné. A Sophonisba a szerelem és a büszkeség darabja, fenséges igazságok lángoló és lelkes gyűjteménye, mely szemben áll a ki számi tottság, a ráció és a hatalmi manipuláció közérdekével. Alfieri két Brutusa elsősorban gondolati-politikai üzenetével és kódrendszerével tűnik ki, míg a Myrrha című remekmű ovidiusi alapkaraktere révén a mitológia finomságokra fogékony olvasó számára teljesen sokkoló szövegként is ol- vasódhat, hiszen Myrrha szerelméről szól édesapja, Cinyras iránt. Madarász Imre Stuart Mária-elemzéséhez kiváló adalékokkal szolgál a közelmúltban a Kalligramban megjelent tanulmánya is (Kalligram, 2005/7-8), s talán mérsékli a „legrosszabbnak” titulált Alfieri-darab kategorikus megítélését. A Don Garzia ad absurdum fokozott családi tragédia, melyből még opera is született. A Rosmunda az egyetlen középkori tárgyú Alfieri-darab, mely Machivelli Firenze története c. művéből merítkezik, a Pazzik összeesküvése (La congiura de’ Pazzi) a tárgyválasztásban is diadalra jutó nemzeti jelleg példája. A Saul a szakirodalmi összhang legelismertebb példája, az egyetlen bibliai tárgyú Alfieri-tragédia, mely azonban paradox módon nem vallásos, De Sanctis egyenesen úgy ír a Saulról, mintha nem lenne más, hanem „visszájára fordított Biblia”, azaz Isten maga jelenik meg zsarnokként, ezt az értelmezést azonban többen megkérdőjelezték. E drámát meglehetősen sok olvasatban tárja elénk Madarász Imre, miközben szembeszáll a Saulust kizárólagossá tévő, fetisizáló, redukciós elméletekkel, melyek az életmű túlszámyalatlan csúcsaként emlegetik. Alfieri komédiáit Madarász Imre a szatirikus Alfieri portréjához sorolta, teljes joggal, hisz több irodalomtörténész is dramatizált szatírákként értelmezi, kezeli
