Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Az individualizmus apoteózisa
KÖNYVRŐL KÖNYVRE désnek célszerű pusztán pedagógiai jelentőséget tulajdonítani. Madarász Imre valamennyi tragédiát megvizsgálja (beleértve a megtagadott Antonius és Kleopátrát, illetve az Alfieri által nem publikált Második Alkésztiszt is), ismerteti, értelmezi (mind kontextuális, mind esztétikai, mind színháztörténeti szempontból). Alfieri első jelentős müve a Fiilöp (Filippo), mely Schiller Don Carlosának méltó társaként ismert: mindkét szerző azonos forrásból merített, de a romantikus és a klasszicista aspektusok dimenzionálásában jelentősek az eltérések, akárcsak a konfliktusgenerálás központi figurájának megrajzolásában, hiszen Alfieri a zsarnok apát, Schiller a zsarnok áldozatát, azaz fiát állította a mű középpontjába. A macchiavellista szörnyetegként démonizált Fiilöp paranoid és skizoid alkatának patologikus rajza mellett Alfieri darabjának feszültségét a téboly leplezésének szolgálatába állított önuralom és a modemitásra jellemző látszatra racionalizáló önmérséklet adja. A zsarnok- drámák sorából a Polüneikész (Polinice) című antik tárgyú tragédia is kimagaslik, mely a thébai mondakör sajátos rekapitulációja Szophoklész, Euripidész, Statius és Racine nyomán. A legradikálisabb újítás Alfieri drámapoétikájának egyik kulcseleme: amit az antik színház, illetve a francia klasszicizmus senecai ihlete tiltott megjeleníteni, Alfieri épp arra helyezi a hangsúlyt. A hírnöki beszámoló helyére magát a véres történést helyezi. Az Antigoné c. végzettragédia a szakirodalom vélekedése szerint Alfieri egyik legszebb szövege és legtisztább konstrukciója, mely a szo- phoklészi modellt jelentősen koncentráltabbá teszi, s több ponton alakít ki dualisztikus ellentéteket zsarnokság és szabadság, férfi és nő vonatkoztatási rendszerében, s a legköltőibb szöveghelyek épp ezeket az ellentéteket teszik evidenssé. A görög témavilág és a görögség roppant diskurzusa Alfierit számos műre ihlette még, az Agamemnón archaikus, mitikus világa és a trójai mondakör klasszikus levegője ismét a fatalista olvasatoknak kedvez, s talán különös, hogy Alfieri épp Klütaim- nésztrát teszi meg a mű főszereplőjévé, s az áldozat és elkövető szerepeit magára öltő hősnő lelki átalakulásait és a cselekmény folyamatát a nyelvi megformálás különösen zenei tagoltsága is aláhúzza. Az Oresztés (Oreste) lényegileg az Agamemnón szenvedélyes folytatása, s e szenvedélyességet a szakirodalom Shakespeare Macbethjének dimenzióihoz méri. Madarász meggyőzően illeszti a trójai mondakör drámáinak jelentőségét olyan szerzők ugyanilyen tárgyú művei mellé, mint Voltaire, Hoffmannstahl, O’Neill, Giraudoux, Sartre vagy Pasolini. A Plutarkhosz-ih- lette Timoleónt még inkább lehetne a szabadság-zsarnokság dualizmus legnyilvánvalóbb ütközőtereként vizsgálni, kivált alkalmas erre a fény-árnyék metaforarendszer is, mely gyakorta határozza meg Alfieri szövegeinek háttérvilágát, s gyakran a verbális megnyilatkozásokra is rátelepszik. A Merope c. tragédia görög tárgyú u- gyan, de ihletője Scipione Maffei La Merope c. műve volt: az átdolgozás vagy új- raköltés irodalomtörténeti értékelése ragyogóan érzékelteti Alfieri költészetesztétikájának alapvonásait és kvalitásait. Az Agisz a spártai erény problémakörét járja körül, hasonlóan kevés sikerrel, mint John Home, Johann Christoph Gottsched, Enoch Krook, Luisa Bergalli vagy épp Bessenyei György.
