Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Tóth Elemér: Dolores infemi (A pokol kínjai) (vers)
Tóth Elemér pattant meg. No de semmi baj! Megbirkózunk vele. Hajaj!” Kint már varjak örvénylenek. „Juj! letörtem a körmömet” - sikolt a lány és elszalad. A sebemből rőt vér fakad. Rút fájdalom hasít belém, didereg, fázik a remény. A vér szaga, a genny szaga, a rothadás bizalmasa. Hány napja már? Egy éve már! Lábam felől állt a halál. Kutyarágott - álmos vagyok, mert fölvernek a hajnalok mint otthon. Jaj!, hogy sír a szél. Az orvos meg beszél, beszél... Nem figyelek. Magam vagyok. Elátkoztak a hajnalok. Az óra perceg, mint a szú, te vagy az egyetlen tanú. Forgok, az ágyam nyiszorog, érted nyúlok, semmit fogok. Mert nem vagy itt, mert nem vagy ott, elátkoztak a hajnalok. Fel kéne kelni. De minek? Csodákban én már nem hiszek. Dolgozni kéne. Hajnalok. Valahol egy madár zokog. Engem sirat talán? Talán... Vagy azt, hogy elszakadt a nyár? Ablakomba köd hömpölyög, kiáltanék, de csak nyögök. Mert nincsen senki, senki már. Fagyott virág. Deres határ. Mondanám: Gyere, melegíts! Érted nyúlok. Ne keseríts! Mutasd meg édes titkaid! De nem vagy itt, de nem vagy itt. Az elátkozott hajnalok... Vagyok-e még vagy nem vagyok? Dolgozni kéne. De minek? A szívem vészesen tipeg.
