Irodalmi Szemle, 2008

2008/2 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (20)

Magyar lira es epika a 20. században (20)

„Karinthy verseket írt, de nem szöktuk költőnek nevezni; novellákat írt, de nem úgy tartjuk számon, mint novellistát; számos újságcikk szerzője, de nem úgy gondolunk rá, mint publicistára; regények kerültek ki tolla alól, ám regényírókról beszélve, nem ő jut eszünkbe.”(1) Halász László itt alighanem a „Karinthy-problé- ma” lényegét ragadja meg: azt, hogy ha meg akarjuk fejteni a Karinthy-rejtélyt, akkor műfaj elméleti és irodalomtörténeti kategóriákkal nem megyünk sokra. Vagy az irodalomtudomány eszközei túl iskolásak és merevek, vagy az íróban van a hiba. Esetleg sem ez, sem az. Hanem a titok nyitja abban van, hogy Karinthy Frigyes új irodalmi műfajt talált ki, melynek neve: karinthyfrigyes. De hogy ez a probléma mennyire ingerelte már a kortársakat is, arra szolgáljon példának Ignotus véleménye: „Nagy tehetségű lírikus, bár egyenetlen és blague-okra hajlamos. Nagy tehetségű novellista, bár írni nem tud; nagy tehetségű drámaíró, bár ezt eddigelé inkább sejtetnie sikerült csak, semmint megmutatnia. Elmélkedőnek-publicistának, kritikusnak, miegyébnek - szintén nem érdekesség nélkül való, bár egyetlen gondolatát sem tudja (vagy nem meri) becsületesen végiggondolni, s bár eredetiségének főtitka az írásbeli és bonsens-beli aggodalmak imponáló hiánya. Karikaturistának gyakran tökéletes. Clownnak gyakran mélyre világítóan okos. Leleményes a fintorban, fáradhatatlan a farkcsóválásban. Méltóság véletlenül sincs benne. A civilizáció tünete, de civilizálatlan tünet. Néha gyanakszom, hogy zseni. Ugyanekkor gyanakszom, hogy zseninek lenni másodrendű érdem.”'21

Mindazonáltal sem monográfusának, sem a türelmetlen Ignotusnak nincs teljesen igaza. Mert Karinthy versben is (Előszó; Halott; Lecke stb.), novelláiban is (Az égő ház; Barabbás; Találkozás egy fiatalemberrel; A cirkusz; Hasműtét stb.) alkotott maradandó müveket. Csak éppen távol a nyugatosok esztétista irodalomideáljától. Ha csak a novelláit nézzük, kortársai között számos nála kiválóbb stílusművészt tarthatunk számon, s még az idősebb nemzedékből is, hogy csak Ambrus Zoltánt említsem. Novelláiban a nyelv csupán eszköz, szolga, de szolgának még csak nem is cifra, mint Adynál. Ám ahogy irodalmi paródiáiban, humoreszkjeiben és krokijaiban a nyelvi játékok és többértelműségek adta lehetőségeket kihasználja, abban nem marad alatta Kosztolányinak. Teljes joggal állíthatta hát Kosztolányi, h- ogy „Karinthy Frigyesnek kísérteties stílusérzéke van”.13’

Azt is joggal vetették Karinthy szemére, hogy utópisztikus szatírái (Utazás Faremidóba, 1917; Capillária, 1921) tulajdonképpen nem is igazi regények. Elnagyoltak, elsietettek, s hiába bennük az ötletek tűzijátéka, mégis inkább csak vázlatok, különösen az előbbi. Bár Gulliver legújabb kalandjait mesélik el, nem allegóriák, hanem inkább előképei annak, amit ma tudományos-fantasztikus irodalomnak nevezünk. Mulatságos, de egyben hátborzongató szatírák, különösen a Capillária, a férfíagyvelőt zabáló, álomszép nő-o/7záival és elcsenevészesedett, rabszolgasorsban sínylődő féifi-buli ok] a 1 va 1. Ezek a regények azonban minden elsietettségük és vázlatosságuk ellenére a magyar próza történetének fontos állomásai, mert a magyar regényíró előtt új távlatot nyitnak, a bölcseleti-fantasztikus regényét, és mintegy elő