Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Pomogáts Béla: A kísérletező költő (Cselényi László költészete a hetvenes években)
Pomogáts Béla tulajdonképpen a modem gondolkodás kérdéseivel megküzdő Lukács-passiót, amely a montázs címszereplőjének hosszú időn át szinte „kiátkozott” munkáját: a Történelem és osztálytudat című értekezést állítja az elemzés tengelyébe, és ezáltal a modem társadalmakban tapasztalható „elidegenedésre” hívja fel a figyelmet. A Fábry-formu- la (F-montázs) címet viselő szöveg az úgynevezett „stószi mérték” mibenlétét, azaz a kisebbségi magyar közösség történelmi stratégiájának és ezzel párhuzamosan a csehszlovákiai magyar irodalom kérdéseit veti fel. A kísérletező ember című esszé Németh László életművének kivételes gazdagságát méltatja, a Változatok fehérre (B-montázs) Sámuel Beckett, A kezdet sémája avagy Az új kompozíció (Prae-montázs) Szentkuthy Miklós, a W-variációk avagy A teljesség felé Weöres Sándor, A pitypang mítosza Milán Rúfus és Stefan Záry kiváló szlovák költők, a Bevezetés a szépirodalomba (E- montázs) pedig Esterházy Péter szövegtörmelékeire alapozza a költő bölcseleti és irodalmi töprengéseit. Ezeknek a montázsoknak a részletesebb leírása, kivált elemzése természetesen egy külön kismonográfia feladata lehetne. Cselényi László montázsai nem pusztán egy élete nagy részét könyvek között és olvasással töltő költő természetes életformájának termékei voltak. A megíratlan költemény írója mint „irodalomteoretikus” tudatos választással és munkával hozta létre montázsait, „vendégszövegeit”. Ennek a munkának az elméleti megalapozását ugyancsak ő maga végezte el. „Gondolom - állapítja meg könyvének első írásai között -, nem kell külön elmagyarázni azt a különösen századunkban (de nemcsak századunkban, előbb, jóval előbb is) divatba jött szokást, hogy egy-egy alkotó (író, festő, zeneszerző) mások háta mögé vagy mások ruháiba bújva mondja el, adja elő a saját mondanivalóját. (...) Számomra, mint oly sok minden, a legkézzelfoghatóbbá ez is a zenében vált. Nevezetesen Sztravinszkij életművében. Aki, mint köztudott, Pergolesitől (Pulcinella), Rossinin (Kártyajáték), Csajkovszkijon (A tündér csókja) s a jó ég tudja, még ki mindenkin át, bárkinek a »bőrébe« képes volt belebújni, s voltaképpen, kivált az elején, a Pulcinella bemutatásakor még a szakembereket is zavarba hozta: kinek a müve hát a Pulcinella? Pergolesié-e (valóban »csak« a Pergolesi zenéjét »modernizálta« a Sacre du Printemps költője) avagy Sztravinszkijé?” A kötet vége felé pedig saját montázsszerkesztői módszerét is felfedi, nevezetesen azt a korábban is igénybe vett eljárást, miszerint: „mikor én ezeket a montázsszövegeket írni kezdtem, az egyik alapelvem az volt, hogy a »vendégszöveget« saját, modem (mai), leginkább egy-egy régebbi riportomból-prózai kísérletemből vett szöveggel párosítom”. Az iménti idézetből is kitetszik, hogy Cselényi montázsszerkesztő módszerének igazából a modern zene egy irányzata (például Boulez) volt a példája és mestere. A zenei indíttatás különben költészetének alakításában rendre vissza-visszatért, mi több, poétikaalkotó eszmévé emelkedett. Ebben a tekintetben sokatmondó A megíratlan költemény egyik passzusa: „Az általam írott különböző művek, bármilyen legyen is előadói értékük, tulajdonképpen egyetlen főmű, centrális koncepció különböző arcai. Mindenesetre nehezen tudok elszakadni egy univerzumtól; ha egy
