Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Pomogáts Béla: A kísérletező költő (Cselényi László költészete a hetvenes években)
A kísérletező költő szellemi és erkölcsi örökségre kívánt támaszkodni, amelyet Goethe és Arany képviselt. Hadd idézzek még ide egy passzust a nekik szentelt szövegből: „Az élő Goethe. Kortársunk, Arany János. Az előbbi címet nyilván tucatnyi életrajz, antológia viseli, az utóbbit Szilágyi Domokos Arany-monográfiája. S bármi közhelyesek, mégis híven fejezik ki a valóságot, azt, amit montázsuk szövegeivel is bizonyítani akartunk: hogy a két óriás nemcsak karlsbadi nyomaik miatt a kortársunk. Sokkal inkább a szellemük az, amely eleven.” Az imént talán hosszasabban foglalkoztam a Goethe és Arany emlékének szentelt montázskölteménnyel, így most csak rövidebben emlékezem meg A meg- íratlan költemény többi montázsszövegéről. A Maldoror avagy a könyv gyilkos gőze című montázs Lautréamont Maldoror énekei című korábbi konvenciót végletes romantikájával elsodró, nemegyszer riasztó hatású (mert szadisztikus jeleneteket is leíró) prózakölteményére tekint vissza, ennek első énekéből egy részletet Cselényi korábban magyarra fordított. A Bartók és Joyce, valamint az ugyancsak Bartók és Joyce emlékének szentelt Work in progress című (egymást kiegészítő) két montázs részben ugyancsak idézeteket foglal magába: Babits Mihálytól, Szerb Antaltól, Kodály Zoltántól és természetesen a szöveg címszereplőitől. Tapasztalható, hogy a költő igencsak elmélyedt hőseinek munkásságában, illetve a velük foglalkozó szak- irodalomban. Mindenesetre érdekes, hogy a két szöveg, bármennyire is hangsúlyozza a két európai géniusz tehetségének és teljesítményének rokon vonásait, valójában arra is kitér, hogy kettejük recepciója mennyire másként alakult, ebben a megállapításban bizonyára az európai modernizmus sorsának alakulásában kitapintható konfliktusok játszanak szerepet: Cselényi ugyanis rendre eltöprengett azon, hogy vajon a modem szellemiséget képviselő művészeti alkotások helyzete és sorsa miért alakult úgy, ahogy alakult. Ennek szemléltetése végett idézem a két montázsszöveg (4/4/4-es sorszámmal jelölt) zárórészletét. Tehát az első montázsé: „Bartók és Joyce, Joyce és Bartók. Száz éve született Bartók Béla, a legnagyobb magyar zeneszerző géniusz. Negyven éve halt meg James Joyce, századunk író géniusza. Életművük hasonlóságáról egy monográfiát lehetne írni. A jelen hommage a két alkotóról s alkotásaikról írott és mondott szövegek montázsa, illetve Bartók esetében a komponista vallomásainak, Joyce esetében viszont az Ulysses jellemző részeinek montázsföldolgozása. A többi a jövendő dolga. Bartók és Joyce, Joyce és Bartók: megírásra méltó, gyönyörű téma.” A másodiké: „Tűz és víz, víz és tűz. Láttuk, a Joyce körüli harc (ellentétben Bartókkal, aki ha későn is, elfoglalta az őt megillető helyet a modem és az egyetemes zeneművészet legelső vonalában) mindmáig tart. Vannak, akik ma is blöffnek tartják a müveket, s Joyce-ot sarlatánnak, s vannak, akik a világirodalom legnagyobbjai közé helyezik őt. A centenárium jó alkalom arra, hogy pro és kontra, újraolvassuk (vagy egyáltalán elolvassuk) az életművét. Befogadjuk merészen előreszaladt gondolatvilágát.” A további szövegmontázsok között találjuk a Lukács György emlékét idéző és
