Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Pomogáts Béla: A kísérletező költő (Cselényi László költészete a hetvenes években)
Pomogáts Béla velejár, hogy egy égtájkeresés egyben égtájakat is segít megtalálni. Hiszen nem véletlen, hogy milyen égtájakat kerestünk fel a „Hőskor” mítoszaitól, a középkor s az újkor balladáin, széphistóriáin át közeli és távolabbi kortársainkig: Lautréamont-ig, Bartókig és Joyce-ig, Lukácsig és Németh Lászlóig, Novomeskyig és Fábry Zoltánig, Nezvalig és Rúfusig, Szentkuthy Miklósig és Weöres Sándorig. A költői, vagyis személyes programra nemcsak a költői prózák, az esszésze- rűen alakított költői montázsok vagy éppen az avantgárd szövegirodalom poétikáját követő versszerü betétek utalnak, hanem a szüntelen önreflexió is, nevezetesen az az eljárás, miszerint Cselényi László az értekező próza vagy a „vendégszöveg” stratégiáját is mindig az önértelmezésnek és az önkifejezésnek rendeli alá. Ilyen módon a vele foglalkozó kritikai irodalom felidézése, miként ez Fábry Zoltán, Tur- czel Lajos vagy Zsilka Tibor egykori tanulmányainak citálása, egy tágasabb személyes jellegű koncepció keretében helyezkedik el. Valójában ezek a tanulmány- és kritikarészletek is mintegy vallomásos nyomatékot kapnak, azt világítják meg, h- ogy a fiatal pozsonyi költő jelentkezését miként fogadta a szlovákiai magyar irodalom, és hogy ő erre a fogadtatásra milyen módon reflektált: miben látta korai törekvéseinek igazolását, és mit tudott hasznosítani az általa is igen becsült irodalmárok egykori megállapításaiból. A megiratlan költemény igen tágas horizonton rajzolja meg a költő személyes tájékozódását, eszmei útkeresését, azt, hogy tapasztalatai, olvasmányai és reflexiói miként járultak hozzá személyiségének és költői munkásságának kibontakozásához. Ennek a tágas horizontnak a körében helyezkednek el azok a költői montázsok vagy éppen költői esszék, amelyek rendre idézik fel Cselényi László mestereinek örökségét, azoknak az íróknak és filozófusoknak az eszmevilágát, emberi egyéniségét és művészi, illetve gondolkodói magatartását, akik a költő által „belakott” bib- liothékának a címszereplői voltak. Ilyen a Kortársaink, Arany és Goethe című (1982-ből származó) terjedelmesebb montázs, amely több szövegtípust rendez egymás mellé (egymás után), így Goethe önéletírásának részleteit, magyar költők, esz- széírók és irodalomtudósok, például Petőfi, Kosztolányi, Németh László, a német költőfejedelemről életrajzot író Walkó György, illetve külföldi szerzők, így a „klasz- szikus” rangra emelt Goethe-életrajz szerzője, Friedrich Gundolf, továbbá a német költő személyes krónikása: Eckermann és mások írásait, továbbá természetesen az Arany János munkásságával foglalkozó esszéírók és irodalomtudósok, például Szerb Antal és Sőtér István írásait. A Goethe és Arany alakját és szellemiségét felidéző montázs azt tanúsítja, h- ogy a már régóta határozottan az avantgárd irodalom eszményei irányában tájékozódó Cselényi László a legkevésbé sem kíván szakítani azokkal a klasszikus hagyományokkal, amelyek mintegy történelmileg meghatározták az európai, illetve a magyar irodalom eszmei panorámáját és identitását. (Hasonló törekvéseket lehetett felismerni abban, hogy például Kassák Lajos milyen megbecsüléssel beszélt Petőfiről vagy Adyról.) Nos, az avantgárd eszményekre felesküdött pozsonyi költő is arra a
