Irodalmi Szemle, 2008

2008/12 - KÖNYRŐL KÖNYVRE - Csicsay Alajos: Lacza Tihamér Tankönyvek hősei I. c. kötetéről

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

görögöket a pusztulástól megmentő Themisztoklész és sokan mások is. Most már korunkban is szedi áldozatait, csak még nem vesszük észre.

A sorok közé rejtve említi Tihamér az ókor egyetlen ismert (tán a világ- történelem első) tudós nőalakját, a matematikus Hüpathiát (Kr. u. 370—415), akinek szinte törvényszerűen teljesült be a végzete. Meggyilkolták.

Az ókori tudósok bemutatásánál sosem mulasztja el kiemelni, ki miben volt első. Például: Xenophanészt (Kr. e. 570-kb. 474) tekintik a paleontológia megalapítójának, Theoprasztosz (Kr. e. 371-286) az első botanikusok egyike volt, akinek müveire építve dolgozta ki Linné (Kr. u. XVIII. sz.) a növényrendszertanát. (Hajói számolok, másfélezer év múltán.)

Hogy egy kicsit haza is beszéljünk, az első ismeretterjesztő nem más volt, mint Arisztotelész, aki exoterikus müveit a nagyközönségnek szánta, míg az akromatikus vagy ezoterikus munkáit a tanítványainak, tehát a beavatottaknak.

A második világháború egyik „csodafegyvere” az orosz rakétavetők, közismert nevükön a „katyúsák” voltak. Megtervezőik nem másnak, mint Arkhimédésznek az ötletére alapoztak. Fölöttébb vonzó olvasmány (már-már novellaszerű elbeszélés), ahogy Tihamér leírja a rómaiak ellen vívott szirakúzai csatát, amelyben Arkhimédész fegyverei győztek.

Sok tudósnak a munkái elvesztek, ám valami módon alapgondolataik megmaradtak. Például az első földrajztudós, Eratoszthenész (Kr. e. 2767—194?), aki előszörjelölt ki hosszúsági és szélességi köröket, munkáit Sztrabón őrizte meg az utókor számára.

Nem kapott a könyvben külön fejezetet Héron (Kr. u. I. sz.), pedig sok zseniális találmánya folytán megérdemelte volna. (Mondhatnánk - Tihamér ugyan nem írja — az ókor Edisonja volt.) O írta le először „... hogyan lehet egyszerre két irányból alagutat fúrni úgy, hogy a munkások találkozzanak.”

A görögök voltak (talán az elsők), akik az emberi test felépítését boncolás által igyekeztek megismerni. Hogy el tudták egymástól különíteni a verő- és vissz- ereket, ma nem is tűnik olyan nagy csodának, holott a maga idejében kétségtelenül az volt. A hippokratészi alkattant, amit a későbbi (legújabb kori) pszichológusok is c- sak átnevezgetni tudtak, majdhogynem közömbösen tudomásul vesszük. Az pedig, h- ogy az agyban képesek voltak felfedezni a látókamrát, elképesztő. Legalábbis számomra az. Ugyanakkor elborzaszt a viviszekció (élveboncolás) ténye, amit elítélteken végeztek a megismerés (a tudomány) érdekében. Közben eszembe jutnak dr. Mengele kísérletei, meg Assur-ban-aplu gaztettei, aki a fogságába esett ellenséges királyokat Ninive főterén elevenen nyúzta meg puszta szórakozásból, csupán azért, hogy a hatalmát fitogtassa. Mondom mindezt azért is, hogy bizonyítsam, milyen párhuzamokra, ugyanakkor eltérő gondolatsorok elindítására képes egy-egy szavával, mondatával a tényleíró.

Szinte törvényszerű, hogy Lacza Tihamér szóban forgó könyvének mintegy fele a görög tudósokról szól, akik tévedés ne essék, nem a mai Görögország területén éltek, hanem jórészt az akkori gyarmatokon.