Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Pomogáts Béla: A kísérletező költő (Cselényi László költészete a hetvenes években)
A kísérletező költő hasonlította, amelynek gyökerei Pascalon keresztül Szent Ágostonig, Szókratészig visszanyúlnak, a törzse Kierkegaard, s belőle ágazik-lombosodik aztán századunk egzisztencializmusának a koronája. Megmaradva az analógiánál, a magyar avantgárd irodalom fájának gyökereit én Kassákban és Füst Milánban, törzsét Szentkuthyban és Weöresben látom. A többiek, akikről szó volt, ennek a fának az ágai-lombkoronája. Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy én is ebben a társaságban érezném magamat a legjobban.” A hetvenes évek második felében, midőn ez a beszélgetés lezajlott (még a Krétakor és a Jelen és történelem megjelenése előtt), Cselényi azt is jól tudta, hogy azokat a költői törekvéseket, amelyekhez ragaszkodik, sem a kiadói politika, sem az olvasóközönség nem fogadja el. Az az alkotói magatartás és az a morál, amelyet ő kívánt érvényesíteni, mindenképpen szinte szerzetesi következetességet és aszkézist követelt, és ő konok következetességgel és kihívó önérzettel vetett számot azzal, hogy talán egész életében az irodalom margójára kell szorulnia. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az a kitartó következetesség és áldozatokat is vállaló ragaszkodás, amely Cselényi László munkásságának talán legfontosabb vezérlő elve volt, csak modern költészetünk kiváló mestereinél: Weöres Sándornál, Pilinszky Jánosnál és Juhász Ferencnél találja meg párját, és természetesen Kassák Lajosnál, aki az írói hivatás és mesterség tekintetében mindig is a pozsonyi költő első számú mintaképe volt. Sokat idézett interjújában olvasom a következőket (elnézést kérek az olvasótól, hogy - bizonyára személyes hiúságom következtében - az alábbi idézetből nem hagytam el a saját nevemet!), tehát: „Egyáltalán - teszi fel a kérdést Tóth László -, milyen bázisra támaszkodhat a csehszlovákiai magyar költő, ha kísérleti irodalmat müvei?” És a költő válasza: „Semmilyenre. Nemcsak hogy az olvasókban nem talál megértésre (bár lehet, hogy azokban még inkább talál), irodalmáraink között is alig akad, aki egyáltalán hajlandó lenne foglalkozni ilyesmivel. Borúlátó vagyok? Példákkal bizonyítok! Tudod-e, hogy miután tíz esztendőn keresztül visszadobálták a kézirataimat, miközben tökdilettáns munkák tucatja jelent meg (ezt nem én mondom, lásd Zalabai vagy Koncsol kritikáit), bírálóim egyike, ráadásul egyike a legműveltebbeknek, végül is azzal javasolta a kötet kiadását, hogy adjunk lehetőséget ennek a szerencsétlen Cselényinek, hogy ismét talpra állhasson, és normális verseket írjon. Ha akarom, a tíz ujjamon megszámolhatom, hányan vettek engem komolyan, határon innen és határon túl. Ők tulajdonképpen megérdemelnék, hogy - szinte társszerzőként - kiírjam a nevüket a kötet élére. Párizsban Nagy Pali meg Papp Tibor, Pesten Bata Imre, Pomogáts Béla. Debrecenben Görömbei András, idehaza Koncsol. Ennyi az egész. Nem tagadom, jólesett volna, ha van kivel megvitatnom a problémáimat, ha látom, hogy nem süket füleknek beszélek. Néhányan el is olvasták a kéziratot, s kivétel nélkül úgy adták vissza, egyetlen megjegyzés nélkül, hogy még a szemük se rebbent. Idősebbek és fiatalok egyként. Látszott rajtuk, hogy abszolút tanácstalanok. S ez még mindig jobb volt, mint a vádbeszédek gyökértelen- ségről, kozmopolitizmusról, hazaárulásról.”
