Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Pomogáts Béla: A kísérletező költő (Cselényi László költészete a hetvenes években)
Pomogáts Bcla A költőt természetesen próbára tette munkásságának nem igazán megértő fogadtatása, és próbára tette az a néhány esztendő, amelyet a nyolcvanas évek közepén újabb kirekesztettségben kellett töltenie. 1986-ban ugyan átvehette a szlovákiai magyar irodalom leginkább rangos elismerését: a Madách-díjat, azonban ezt nem költészetéért, hanem műfordításaiért kapta meg. Már szinte arra kellett gondolnia, hogy költőként képtelen lesz elismertetnie magát, maga is elmondja a Bodnár Gyulának adott interjújában, hogy a Madách Kiadó akkori igazgatója kijelentette: „míg én itt vagyok, addig nincs több montázs s nincs több avantgárd”. Ennek a cenzori kijelentésnek az áldozata lett a nyolcvanas évek közepén tervezett Maszkok mögött című munkája, amely költői montázsait foglalta volna kötetbe. Mindez azonban nem ejtette kétségbe, előbbi nyilatkozatában arra is kitért, hogy a vele szemben nemegyszer megfogalmazott bírálat, miszerint szüntelenül „ismétli magát”, ugyancsak közömbösen hagyta. „Azért szervezem, szavaiddal élve, más és más összefüggésrendszerbe szövegeimet, mert bármily hihetetlennek (avagy nagyképünek) tűnjön is ez, én valóban az egyre tökéletesebb kifejezési formát keresem, s nem újabb és ú- jabb írásokkal akarom elárasztani a vers iránt, mint írod, amúgy is közönyös (s egyre közönyösebb) közönséget, hanem a számomra kifejezni adatott élményvilágot a valóban lehetséges legtökéletesebb formába szeretném önteni.” Ugyanitt egyetértően nyugtázta Somlyó Györgynek egy írását, miszerint „ne nagyon kísérletezzünk a remekművek olvasottságának statisztikai fölmérésével, mert alkalmasint pórul járhatunk. S kiderül például (ezt már csak én teszem hozzá), hogy az Isteni Színjátékot kevesebben olvasták a megírása óta eltelt hat és fél évszázad alatt, mint mondjuk a? Elfújta a szél című »remeket« hat és fél évtized alatt. Avagy, mindenki fújja, magam is, Kálmán Imre fülbemászó dallamait, s világhír ide, magyar dicsőség oda, ha egy Bartók-kompozíció megszólal a rádióban, a többség még ma is elcsavarja a gombot.” Az elutasítás és a meg nem értés (különben mindkettőt, ahogy az imént a költő is utalt rá, nem a „szakma”, hanem az irodalom- és kiadáspolitika köreiből kellett tapasztalnia) következésképp nem ingatták meg sem munkakedvét, sem önérzetét: végezte a dolgát tovább. Mindenesetre az elhallgattatásnak ez az ismételten megsebző tapasztalata vezetett oda, hogy Cselényi László arra gondolt: talán a költészet helyett más irodalmi területeken teszi próbára képességeit. Amidőn Tóth László soron lévő írói terveiről érdeklődik, először a Krétakor művészi koncepciójának és szerkezeti rendjének „kibővítéséről” beszél. Itt említi meg, hogy a múltat idéző Krétakor és a nagyobb szöveget kiegészítő montázsok után a saját jelenkorában elmélyedő Jelen és történelem, majd a jövőbe tekintő Núdia című költemény tenné teljessé a kialakítani kívánt „négytételes”, azaz „szimfonikus” szerkezetet, végül ez a négyes struktúra egy újabb, átfogó négyes rendszer részévé válhatna. Ezt az elképzelését, ha nem is az akkor kifejtett nagyszabású tervek szerint, a Jelen és történelem című kötet konstrukciójában váltotta valóra, előlegezve mintegy költői műhelyének folyamatosan tapasztalható vállalkozását: a „befejezetlen” (és igazából „befejezhetetlen”) költeményt: az általa többször
