Irodalmi Szemle, 2008

2008/12 - TANULMÁNY - Czapáry Veronika: A tükröződés kettőssége Nárcisszus és Echo nimfák pszichéjében (tanulmány)

A tükröződés kettőssége Nárciusszus és Echo nimfák pszichéjében

ez önmaga, és akkor roskad össze végleg, rájön, soha el nem érheti, hiába nyúl felé, a tükörkép elillan előle. Nárcisszus belezuhant a lacani tükörstádiumba, abba az őrületbe, hogy az ember soha nem látja önmagát kívülről, mindig csak két dimenzióban, a tükörképben, amely eleve egy hamis imágót közvetít felé. Vajon néztem már valaha a saját szemembe? Meg tudom csókolni önmagamat? Tudok magammal csókolózni? Bizonyos helyeken nem2. Ez Nárcisszus őrülete. Majd szabályosan meghal, elsorvad a folyóparton, másnap testvérei jönnek temetni, elég gyors lefolyású volt halála Ovidius szerint (egy nap), más mitológiai példák szerint egyszerűen éhen hal, mivel nem bírt fél másodpercre sem elszakadni a látványtól3, magával bűvölte, bevonta, behúzta a vízbe, vagy hova?, hiszen a testét nem találták meg. Csak egy virágot, melyet róla neveztek el Nárcisznak, találnak a helyén. „ Könnyen halnék meg, hisz kínomat oldja halálom. / Bárcsak, akit szeretek, túlélne, de nem lehet ez sem: / egy lelket veszítünk ketten, mikor így lehanyatlunk”. (Ovidius, 1964, p91)

Itt már megtapasztalhatjuk a megkettőzött lacani ént, a képet, amely csak hasonmás, mégis akiről elhisszük a létezését és ezért valójában megkettőzve élünk. ,, Szólt, s valamint eszelős, sietett ugyanahhoz az archoz, / könnye zavart habokat, s miután megrezzen a vízszín, / hull a homályba a kép. .. ” (Ovidius, 1964, p9l) Itt kiemelendő a kép, a lacani imágó hangsúlyossága, amit Ovidius talán tudattalanul olyan pontosan lejegyzett. És azt is, hogy a fanatikusságát senki, de senki nem tudta megállítani, még közeli hozzátartozói sem. Nem lehetett rajta segíteni. Arról viszont nem szól a fáma, hogy anyja, sőt esetlegesen apja, hogy reagált halálára.

„Akkor is orcáját, hogy a lenti világba leszállóit, / nézte Styx vize közt. Na- ias-nővérei sírtak, / hintették lenyesett hajukat testvér-tetemére; / sírt a Fa-tündér mind; jajaik viszonozta a Visszhang. ” Echo nimfa, bár később megbánta tettét, de lelkesen végigasszisztálta a történeteket, ő sírt még hangosabban, és visszhangozta a történeteket hűségesen, merthogy már csak azt tudta, végül ő is elsorvadt, belehalt bánatába. N. teste, a bizonyíték azonban eltűnt. „Már máglyát, remegő fáklyát, hordágyat emeltek: / s teste sehol nem volt, a helyben sárga virágot, / hószínű szirmokkal körítettet, lelnek a réten. ” (Ovidius, 1964, p91) Állítólag azért, mert amikor a Halál (Styx) folyóján átment, ott is megkettőződött, és még mindig saját magát nézi már nem a kinti „normális” világban, de még a lenti világ, az Alvilág, a túlvilág vizeiben is, nem kevesebb időhosszig, mint az örökkévalóságig. Trencsé- nyi úgy írta ezt meg, hogy önmagát kereste még ott is, és mivel van ott egy víz, amin át kell kelni, ezért ő már nagyon is a vízhez rögzült. Az Alvilág vizeihez.

Nárcisszust tehát semmi nem tudja feloldani, még a halál sem, végzetesen belezuhant valamibe és ennek a valaminek a súlyosságát fogjuk most megvizsgálni. Mibe halt bele? „amiben gyönyörködött, ugyanaz volt, aki gyönyörködött” (Trencsényi, 1976, p273), ebbe halt talán bele, az imágó feloldhatatlan kettőségébe, hogy önmagammal hol és hogyan tudok valaha találkozni, megérinteni, elvinni és megismerni? A történethez hozzátartozik, hogy Nárcisszus kíváncsi szülei