Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Pomogáts Béla: „Erős igazsággal az erőszak ellen” - Babits Mihály a második világháború idején -
„Erős igazsággal az erőszak ellen” írói mozzanata azt célozza, hogy végzetes útjáról visszatérítse a szakadék peremén tántorgó nemzetet. Kezdettől fogva bizalmatlan volt azzal a külpolitikai orientációval szemben, amely a hitleri Németország mellett kereste a trianoni béke revízióját, s elítélte a- zokat a mind szorosabbá váló szövetségi kapcsolatokat, amelyek a magyarságot a tengelyhatalmaknak szolgáltatták ki. Nemzedékének nagy részéhez hasonlóan ő sem tudott megbékélni a történelmi Magyarország felbomlásával, s büszke örömmel fogadta a világháború előestéjén bekövetkezett területi visszacsatolásokat. A Felvidék egy részének visszatérését köszöntő Áldás a magyarra című versében mégis nyílt célzást tett a nemzeti függetlenség védelmének parancsára és arra a veszélyre, amelyet a területi revízió végzetes ára, a német és olasz politikához való csatlakozás idézett fel: „Erős igazsággal az erőszak ellen: / így élj, s nem kell félned, veled már az Isten. / Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok. / Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.” A várakozás, a külső nyugalom fenntartása ebben az esetben, akárcsak az imént idézett ünnepi beszéd esetében, stratégiai célt jelölt: a gonosz és veszélyes szövetség s vele együtt az ország közvetlen közelében folyó és lassanként az egész világrészt iángba borító háború elkerülését jelentette. Babits utolsó éveinek munkássága valójában mindent e rendkívül fontos stratégiai célkitűzésnek rendelt alá: verseiben és tanulmányaiban egyaránt a nemzeti függetlenség védelmét, a békés alkotómunka lehetőségének fenntartását hirdette. Tulajdonképpen feltűnő, hogy a mindig Európára tekintő s az emberi egyetemesség gondolatkörében mozgó költő szellemi horizontján ebben az időben mennyire csak a magyar élet, a magyar történelem és a magyar kultúra nagy kérdései kaptak szerepet. Nem mintha szakított volna korábbi európai ideáljaival és egyetemes szemléletével, csak éppen úgy látta, hogy a kontinens félelmetes válságának kellős közepén a magyarság jobban teszi, ha távol tartja magától a nagyobb hatalmak részéről érkező erőszakos politikai és ideológiai hatásokat. Ezekkel a mind erőteljesebben érvényesülő hatásokkal szemben az egységes európai szellemiségre és humanizmusra hivatkozott, a liberalizmus klasszikus ideáljait és a keresztény e- gye-temességet hirdette. A nemzeti létet beárnyékoló veszélyek ismeretében kezdett érdeklődni a szomszédos kelet-európai „kisnemzetek” iránt is: kívánatosnak tartotta a kulturális együttműködés eszméjét, általában a dunavölgyi népek közeledésének gondolatát. Még korábban, 1935-ben a nagyváradi Familia című folyóirat kezdeményezésére válaszolva tett hitet a magyar és román irodalom közeledése mellett, 1938-ban pedig a belgrádi XX. Vek című folyóirat kérdéseire felelve támogatta a magyar és délszláv írók kapcsolatfelvételét. Érdemes idézni az interjú szövegét: „A délszláv irodalmakról, bevallom, nagyon keveset tudok. A nyelveket nem értem, s igazán művészi fordítást, amin át az eredeti lelkét megsejthettem volna, még nem sokat láttam. A szláv szellem hatását azonban én is éreztem, mint az egész újabbkori magyar iro
