Irodalmi Szemle, 2008

2008/12 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (27) A magyar epika formanyelvének megújulása (Duba Gyula, Dobos László, Sütő András, Bálint Tibor, Szabó Magda, Sarkadi Imre...)

tűnő asszociatív, metaforákban gazdag stílussal. Mészöly Miklós mellett Hernádi Gyula a korszak legmerészebben kísérletező írója, aki nem röstellte az olyan „irodalom alattinak” tekintett műfajokat is kultiválni, mint a sci-fi, a horror, a pornográfia, jócskán megosztva ezzel az irodalmi közvéleményt. „Hernádi »szövegeinek« legfőbb kötőanyaga és hatásosságuk döntő biztosítéka az ötlet - írja Könczöl Csaba. - [...] ötletei nemcsak kiindulópontok, nyersanyagok, hanem az esztétikai minőség sokszor legdöntőbb hordozói, amelyek nyers közvetlenségükben, vázlatos jelzésük révén is alkalmasak a szerzői intenció művészi megvalósítására.”<17) Az 1960-ban írott, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója által följelentett, s ezért csak sok évvel később publikált regénye, a Kiáltás és kiáltás (1981), Hernádi művészetének egy egészen más arcát mutatja. A Kiáltás és kiáltás nemcsak Hernádi Gyula regényírói művészetének a csúcsa, hanem a korszak kiemelkedő regényeinek egyike is; ehhez foghatóan kendőzetlen bátorsággal addig rajta kívül senki más nem írt a hétköznapi emberek kiszolgáltatottságáról a kommunista diktatúrában és a Rákosi-rendszer égbekiáltó bűneiről sem. A Kiáltás és kiáltás nem feltáró regény, nem is metszetregény, még csak nem is parabola. Egy tragikus végű szerelem története, melyben a főhős elszereti egy (ávós?) tiszt barátnőjét, akit a tiszt zsarolással láncolt magához. A szerelmes férfi bűnhődése kegyetlen: a tiszt félholtra vereti és elmegyógyintézetbe záratja. Kompozícióját illetően a regény egészen világosan három részre tagolható. Az első az ötvenes évek sivár és nyomasztó at- moszférájú Budapestjének a némiképp a nouveau román technikáját alkalmazó leírása, a középső rész a szerelem születését és a Mátra idilli környezetében való kiteljesedését tárgyalja, a harmadik rész pedig a brutális leszámolást. Hernádi nem oknyomoz, hanem a terrort hétköznapi működésében mutatja meg.

Kardos G. György (1925-1997) regénytrilógiája (Avraham Bogatir hét napja, 1968; Hová tűntek a katonák?, 1971; A történet vége, 1977), melyek közül az első világsikert aratott, ugyancsak egyén és történelem viszonyát járja körül, méghozzá a földkerekségnek egy olyan helyszínén, Palesztinában (és a későbbi Izrael államban), ahol sok-sok évtizede nem szűnően forró a talaj; egy etnikailag és felekezetileg elképesztően tarka földsávon, mely éppen páratlan heterogenitásánál fogva megannyi konfliktus melegágya. Angol gyarmatosítók, őshonos és bevándorolt zsidók, többségben levő arabok, örmények és cserkeszek, mohamedánok és keresztények kavalkádja kavarog az 1945 és 1948 között játszódó történetek hátterében. Avraham Bogatir kisember, Harkovból Palesztinába vándorolt paraszt, akinek az angol-arab-zsidó, merényletektől és terrortámadásoktól hangos háborúskodásához semmi köze, mégsem tudja távol tartani magát tőle. Akarata ellenére csöppen bele olyan eseményekbe, amelyek próbára teszik humanizmusát és amelyekben az életét is kockáztatni kénytelen. Trilógiájában Kardos G. György a kalandregény, a riportregény és a tradicionális realista regény poétikáját ötvözi, különösen az Avraham Bogatirban olyan magas művészi színvonalon, mint a világ- irodalomban előtte André Malraux vagy Graham Greene. Ahol pokolgépek robbanMagyar líra és epika a 20. században (27)