Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (27) A magyar epika formanyelvének megújulása (Duba Gyula, Dobos László, Sütő András, Bálint Tibor, Szabó Magda, Sarkadi Imre...)
Grendel Lajos nak és puskák ropognak, a magánélet szabadsága is korlátozott, s a legnagyobb dolognak számít, ha az ember, mint Avraham Bogatir is, meg tudja őrizni józanságát és emberségét. Ennek a hétköznapi hősiességnek állít emléket Avraham Bogatir személyében az író, pátosz nélkül, mégis felemelően. Birkás Endre (1913-1975) sohasem állt reflektorfényben, s úgy tűnik, az utókor sem becsüli meg írói rangjához méltón. A kommunista rendszer megtűrt íróként bánt vele, afféle „polgári egzisztencialista” elemnek tekintette, aki ugyan senkinek sem áll útjában, de művei propagandacélokra sem használhatók föl. Az irodalomértők szűkebb köre azonban nagyra becsülte munkáit, illúziótlan éleslátását, egyes írásainak metsző iróniáját, „fölösleges” embereit, akiknek a hősiessége abban merül ki, hogy képesek még egyáltalán élni és túlélni, mert szinte valamennyien potenciális öngyilkosjelöltek. Birkás Endre számos jó kisregényt és novellát irt, amelyek nem formai újszerűségükkel vétetik észre magukat, hanem az epikai világukból sütő végsőkig dezillúziós látásmóddal, a narráció és stílus végsőkig feszített póztalanságával. „Bátorság az őszinteséghez, szembenézés a mindennapi életünk szánalmas kisszerűségével, kisszabásúságával, méltóság nélküli vereségeinkkel, lelkünk kopár elhagyatottságával: a modern irodalomnak ez az alapérzése, Flaubert-től Mándy Ivánig - az »elidegenedés« újsütetű divatirományait nem számítva ide -, teszi Birkást egyik legmodernebb és legeredetibb írónkká” - írta Ottlik Géza.(l8) Az irodalomtörténet-írás Birkás Endre főművének az Elfelejtett emberek (1960) c. regényét tekinti. Teljes joggal. Ebben a regényében az író történelmi horizontban, a doni katasztrófa árnyékában veti föl a modem ember elveszettségének problémáját, abszurd drámáját. Katonatiszt főhőse, Bándy, egyike Birkás felesleges embereinek, aki meg akarja úszni a háborút, a katonai szolgálat alól mentesítő papírral mégis visszatér szabadságáról a frontra, a biztos halálba. Nem virtuskodásból, nem a halált vágyva, hanem a beosztottai iránt érzett szolidaritásból és felelősségtudatból. Rubin Szilárd (1927) sem tartozik Fortuna kegyeltjei közé, holott korábban Pilinszky János, később pedig Esterházy Péter írt róla nagy elismeréssel. Rubin Szilárd sem írt feltáró regényeket, s néhány korai, sematikus regényétől eltekintve, a társadalomábrázolás sem foglalkoztatta. Csirkejáték (1963) c. regénye a modem magyar próza egyik klasszikus darabja, melynek idősíkváltásos cselekménye a második világháború végét követő másfél évtizedben játszódik, a korszak társadalmi mozgásait azonban épphogy csak felvillantva. Ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt? - ezt a veszélyes hóbortosságot nevezik Csirkejátéknak Amerikában. A Csirkejáték tulajdonképpen szerelmi történet lenne, egy viszonzatlan szerelemé, mely a regény főhősén, Tillen (Angyal Attilán) önpusztító szenvedélyként hatalmasodik el. Rubin Szilárd annak a folyamatnak a keletkezéstörténetét ragadja meg, amelyben a szerelem rögeszmévé torzul egy olyan személyiségben, aki önmaga identitását szeretné meglelni, mindhiába. „Rubin prózája magával ragadó, finoman szerkesztett munka, amely ravasz arányérzékkel adagolja az ön
