Irodalmi Szemle, 2008

2008/12 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (27) A magyar epika formanyelvének megújulása (Duba Gyula, Dobos László, Sütő András, Bálint Tibor, Szabó Magda, Sarkadi Imre...)

Magyar líra és epika a 20. században (27)

olvasható kisebbségi történelmi krónikaként, ő is sok alakot mozgat és ütköztet meg. Narrációs eljárásai azonban alapvetően mások, mint Dubáé. Vallomásos-lírai, olykor stílromantikába hajló hang, riportszerüség és sorsdráma ötvözete mindkét regény, melyekben jóval bátrabban él a modem próza idősíkváltásos, asszociatív, a cselekményt több szálon futtató technikáival, mint Duba. Dobos László valamennyi prózai müvéről többé-kevésbé elmondható, amit Koncsol László az Egy szál ingben elemzése közben megállapít: „...két központi erkölcsi, de végső soron világszemléleti, tehát messzire ható kérdés rajzolódik ki élesen: nevezhető-e emberinek az a magatartás, amely sem a jövőre, sem a múltra nem tekint, illetve lehet- e biztonságos jövőt tervezni a múlt intelmeinek, a kéreg alatti világ morajainak megszívlelése nélkül?”“'*

Sütő András (1927-2006). A 20. század második felének legismertebb és, főleg Magyarországon, legnépszerűbb erdélyi magyar próza- és drámaírója. Hosz- szúra nyúlt és sematizmusoktól sem mentes pályakezdése után az Anyám könnyű álmot ígér (1970) c. könyvével robbant be a magyar irodalom élvonalába. Regény? Önéletírás? Szociográfia? Az Anyám könnyű álmot ígér műfajközi próza, mint a Fekete kolostor vagy a Puszták népe, vagy éppen az Egy polgár vallomásai első könyve. Az író pusztuló, eltűnő világot mutat be, de úgy, hogy szereplőinek életakarata és életszeretete, kedélyük és humoruk oldják az elmúlás és a múltbeli viszontagságok okozta fájdalmat. Sütő „oly mértékben formálta át a vallomás és memoárprózában szegénynek egyébként sem mondható erdélyi elbeszélőhagyományt, hogy gyakorlatilag új mértéket állított az egész műfaj elé. Az anekdotától az etnográfiai leírásig, a zsánerképtől a népszokásokig, a dokumentumoktól a lírai monológig olyan soktényezős epikai világot teremtett, amely a »megszólaltatásuk« irányát meghatározó vallomásosságon keresztül szinte maradéktalanul tárja fel a kisebbségi lét tartalmait.”(l2)

Egy élhetetlen család kálváriája az alcíme Bálint Tibor (1932-2002) regényének, a Zokogó majomnak (1969). Bálint Tibor a kisprózai műfajok mestere volt, a novelláé, a karcolaté; nagyobb lélegzetű művei is novellisztikusak. Prózájának művészi ereje atmoszférateremtő tehetségében és a pontos jellemábrázolásban mutatkozik meg leginkább, a lírai és groteszk elemek mesteri elegyítésében, a kolozsvári kültelkek világának aprólékos, de mégsem szociografikus rajzában. A Zokogó majom a korszak egyik kiemelkedő nagyregénye, családregény, amelynek epizódjai a második világháború kitörésétől az ötvenes évek közepéig terjedő, bő másfél évtized történéseit beszélik el afféle történelmi alulnézetből. Bálint Tibor családregényének jelentősége nem a regénytípus formai megújításában van, hanem eredendően lírai világszemléletének és a kolozsvári lumpenkömyezet ábrázolásának tragikomikus vagy groteszk fénytörésében.

Míg a magyar irodalom szlovákiai és romániai ágában a hatvanas és a hetvenes években egyre növekvő igény mutatkozott összegző nagyregények írására, Magyarországon az epika formanyelvének megújítása volt napirenden. Innen nézve