Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (27) A magyar epika formanyelvének megújulása (Duba Gyula, Dobos László, Sütő András, Bálint Tibor, Szabó Magda, Sarkadi Imre...)
Grendel Lajos Duba, Dobos, Sütő, Bálint sikeres regényei a magyar realista epika Magyarországon meghaladni, felülírni kívánt mintáit reprezentálták, a magyar prózának inkább a múltját, mint a jelenét. A jelen epikáját a hatvanas és a hetvenes években - a kis- prózában végbement formai-nyelvi megújulás mellett - a korszerűsített, nem a valóság totális ábrázolására törő, hanem annak valamely metszetét vizsgáló realista kisregény reprezentálta, melyet Németh László gyorsregénynek nevezett. Persze, hogy mi korszerű és mi nem - az ilyen minősítésekkel ajánlatos körültekintően bánni. Kulcsár Szabó Ernő nevezetes irodalomtörténetéről szólva, ezzel kapcsolatban Poszler György mondott ki megfontolásra érdemes gondolatot: „Ha Esterházy Péter és Nádas Péter felől olvasom Sántát, Sarkadit, Fejest, Cserest, egykori kisregényeik nem is a fejlődés meghatározó irányába mutató epizódok. Ám ha Aczél Tamás és Gergely Sándor felől olvasom Sántát, Sarkadit, Fejest, Cserest, egykori kisregényeik új periódust jelentő, meghatározó teljesítmények.”113’ Poszler György a hagyománytörténés differenciált szemlélése mellett teszi le a garast, s magam is úgy vélem, valamely irodalomtörténeti korszakot mindig kettős perspektívából érdemes vizsgálni: a mindenkori jelenéből és a művek keletkezésének korából. A magyar epika formanyelvének megújítását az irodalomtörténet-írás az ún. gyorsregények íróinak munkásságával kapcsolja össze, illetve a posztmodem felé mutató, a realista epikát radikálisan dekonstruáló szerzőkéhez, mint Ottlik Géza, Mészöly Miklós és Konrád György. Szabó Magda (1917-2007) kezdeményező szerepéről ritkán esik szó, napjaink irodalomtörténészei mintha kimondva-kimon- datlanul lektűríróként könyvelnék el Szabó Magdát. Az életmű egészét tekintve van ebben némi igazság, de még több igazságtalanság. A Freskó (1958) és Az őz (1959) c. müvei a mából nézve is mérföldkövei a magyar regény alakulástörténetének; átgondoltságuk, komplexitásuk, lélek- és jellemábrázolásuk sokrétűségének köszönhetően felülmúlják a gyorsregények akármelyikét, s frissességükből is kevesebbet veszítettek mára, mint amazok zöme. Szabó Magda korai epikája, s kiváltképpen a fent említett két regény a Németh László-i pszichológiai regény és a Márai Sán- dor-i belső monológos tudatregény művészileg hiteles és eredményes folytatásának tekinthető, s egyben a vidéki magyar polgárság visszafogottan kritikus ábrázolásának is. Ami azonban Szabó Magda írói stratégiáját illeti, abban már a saját útját járja. A Freskóban a harmadik személyű narrációt a szükséges minimumra redukálja; maga a történet a szereplői tudatok ellenpontozásos párbeszédéből, különféle epizódok mozaikszerű összekapcsolásából épül fel, megbontva az időfolyam linearitását s a külső cselekményt alárendelve a belső, tudati történésnek. A végeredmény egy olyan komplex regénystruktúra, amely összefogottabb és ökonomikusabb a terjengős Égető Eszternél és Irgalomnál, az élőbeszédhez való közelisége pedig elevenebb prózastílust teremtett A gyertyák csonkig égnek sok helyen kimódoltnak és modorosnak tetsző nyelvezeténél. „Szabó Magda életművében a belső monológ számtalan megoldását figyelhetjük meg. Az őz egyetlen személy »tiszta« belső monológja, a jelen idő érzéki benyomásaiból bontva ki a múltat, a proust-i asszo
