Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (27) A magyar epika formanyelvének megújulása (Duba Gyula, Dobos László, Sütő András, Bálint Tibor, Szabó Magda, Sarkadi Imre...)
Grendel Lajos amerikaiban. Legföljebb regényelméleti vagy regénytörténeti szempontból ma kevésbé érdekesek és inspirálók. Ám a szélesebb olvasóközönség recepciója - tegyük hozzá, hál’ Istennek - nem mindig igazodik az éppen kurrens tudományos trendekhez. Ha végigtekintünk a hatvanas és hetvenes évek magyar regénytermésének legjaván, látnunk kell azt is, hogy a megújuló realista regény legjobb opusai éppoly autentikusan beszélnek a létről és emberi sorsokról, mint az akkortájt divatos parabolaregények némelyike. A személyiség destabilizálódásának felismerésében pedig úttörő jelentőségű kisprózák és regények születtek Déry Tibor, Mándy Iván, Örkény István, Mészöly Miklós, Konrád György és néhány kevésbé emlegetett nemzedéktársuk műhelyében. A hatvanas és a hetvenes évek magyar prózája, minden irodalompolitikai megnyomorítottsága és túlontúl óvatosnak tűnő poétikai útkeresése ellenére, jóval színesebb összképet mutat annál, semhogy a feledés süllyesztőjébe kerüljön. Érvényes ez néhány olyan prózai műre és regénytípusra is, amely, úgy tűnhet, egy végképp letűnt korszak regényeszményét támasztja föl, különösen az ún. határon túli peremvidékeken. A Trianont követően az utódállamokba került magyar közösségek írói, hol kimondva, hol kimondatlanul kötelességüknek érezték, hogy reflektáljanak kisebbségi helyzetükre, afféle kisebbségi történelmet (is) írjanak; regényeikbe beleírják mindazokat a viszontagságokat és hányattatásokat, amelyekből a 20. század folyamán bőven kijutott nekik. Ennek a koncepciónak a megvalósítására pedig alapvetően a szociográfia és a realista nagyregény műfaja látszott a legalkalmasabbnak. Duba Gyula (1930) Vajúdó parasztvilág (1975) c. szociográfiája a műfaj legjobb hagyományait folytatja, egy Garam menti falu, Hontfüzes- gyarmat múltját és jelenét elevenítve föl, annak társadalmi-történelmi keresztmetszetét és hosszmetszetét vizsgálva, s mindezt bőséges tényanyaggal illusztrálva. De Duba szociográfiája olyan műként is olvasható (s talán éppen ennek köszönheti maradandóságát), amelynek „hőse” a tényeket mozgató idő, amely könyörtelenül átformálja a tradicionális paraszti közösség arculatát. Közösségi fogantatásúak Duba Gyula realista nagyregényei is (ívnak a csukák, 1977; Örvénylő idő, 1982), melyek olvashatók fikcióba oltott szociográfiaként, kisebbségi történelemként, de remekül egyénített főhőseinek köszönhetően vérbeli regényekként is. Cselekménymenetük lassú, szövegüknek nincs nagy sodrása, drámaiságuk visszafogott. Duba Gyula legnagyobb írói erénye a részletező (néha már a terjengősségig részletező), pontos és plasztikus leírásokban van. „Duba kedvelt műfaja, a vallomásos élet- és korrajzra épülő nagyregény az Örvénylő időben tetőzik. Minden korábbi írásánál teljesebben érvényesíti itt alkotói programját és módszerét, a hagyományos, részletező, tárgyias teljességre törő realizmust.”"0’ Dobos László (1930) regényeinek témavilága sok tekintetben rokon Duba Gyuláéval, szemlélete azonban intellektuálisabb, epikai nyelve drámaibb Dubáénál. Az ő két kiemelkedő regénye (Földönfutók, 1967; Egy szál ingben, 1976) is
