Irodalmi Szemle, 2008

2008/12 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (27) A magyar epika formanyelvének megújulása (Duba Gyula, Dobos László, Sütő András, Bálint Tibor, Szabó Magda, Sarkadi Imre...)

Magyar líra és epika a 20. században (27)

tized.”® Hiszen, bár Ottlik, Mészöly és Konrád regényei valóban fordulatot vetítettek elő a magyar regény alakulástörténetében, a korszak ünnepelt regényeinek nagy többsége legföljebb a már jól bejáratott szisztémán belül keresett új kifejezési formákat, a szisztéma alapjait azonban érintetlenül hagyta.

Hogy miért rekedt meg félúton a hatvanas és részben a hetvenes évek nagy port kavart regényeinek zöme, arra ma már viszonylag egyszerű választ találni. „A sematizmusra következő időszak nagy olvasmányairól (Sarkadi Imre: A gyáva, Fejes Endre: Rozsdatemető, Sánta Ferenc: Húsz óra, Az ötödik pecsét, Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem, Hernádi Gyula: Sirokkó, Kertész Ákos: Makra) [...] már a hetvenes évek közepére kiderült, hogy ezek a kisregények távolról sem rendelkeztek olyan újító erővel, hogy új poétikai feltételeket állítottak volna a hetvenes évek második felének irodalma elé.”(3) Hasonló szellemben értékeli a korszak regénytermését Olasz Sándor is: „Az intellektuális szintnek az ötvenes évekhez képest szemmel látható emelkedése alig párosult új prózaszemlélettel és eszközökkel.”'41 „E müvek többsége az epikai nyelv megújítása helyett a nyelv eszközjellegével, transzparenciájával, olykor igénytelenségével tüntet.”15’ „E prózatípus a művészi nyelv és jelrendszer langue aspektusát részesíti előnyben”/6’ „A hatvanas évek legolvasottabb regényei, olyan különböző szerzők esetében, mint Fejes Endre, Szabó Magda, Sánta Ferenc vagy Sarkadi Imre, egyaránt azt a tapasztalatot erősítették, hogy a világ törések nélkül, közvetlenül és egyszerűen olvasható.”<7)

Még a nyolcvanas évek prózafordulata és a mai magyar „regény-állapot” felől nézve is elhamarkodott ítélet lenne azonban a hatvanas és hetvenes évek újrealizmusát mindenestül kudarcnak vagy zsákutcának minősíteni. Kulcsár Szabó Ernő, az irodalomtörténete első kiadását ért bírálatokra reflektálva, elismeri: „Teljesen egyetértek több bírálóm ama megjegyzésével, hogy az irodalomtörténeti valóságot többirányú nézetből kellene szemügyre vennünk. Ilyenkor ugyanis azt is láthatnánk, miben volt több és jobb Sánta és Sarkadi Aczél Tamásnál vagy Gergely Sándornál. Valóban, vannak minden irodalomnak olyan genetikus szempontjai, amelyek fölött nem szabad elsiklania az értelmezői tekintetnek.”(8) S e korszak és regénytípus sematikus megítélésétől Olasz Sándor is óvakodik, mégpedig éppen a nyolcvanas évek prózafordulatát méltató tanulmányában: „Hagyomány és korszerűség dialogicitásában termékeny szempont lehet a nyelv és a személyiség sorsa, metamorfózisa. A »nyelvbe vetett bizalom megingása« és a személyiség destabilizálódása valóban ennek az új korszaknak a jellemzője (ti. a nyolcvanas évekének- G.L.). Kérdés, hogy ezek önmagukban mennyire értékteremtő mozzanatok, hiszen jelentős művek az alábecsült nyelvi-poétikai magatartások körében is születhetnek.”19’A Proust- és Gide-kortárs Roger Martin du Gard-nak egy megelőző korszak poétikájának jegyében írt családregénye, a Thibault-család vitathatatlanul remekmű, legföljebb nem korszakalkotó regény. De helye a legjelentősebb francia regények között éppúgy megkérdőjelezhetetlen, mint Lampedus Párduca a 20. századi olasz irodalomban vagy a Faulkner-kortárs Steinbeck regényei az