Irodalmi Szemle, 2008

2008/12 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (27) A magyar epika formanyelvének megújulása (Duba Gyula, Dobos László, Sütő András, Bálint Tibor, Szabó Magda, Sarkadi Imre...)

Grendel Lajos

Magyar líra és epika a 20. században (27)

A magyar epika formanyelvének megújulása

A magyar regény 1948 utáni alakulástörténete jóval kuszáltabb képet mutat a líráénál és a kisprózáénál. A kommunista ideológia és irodalompolitika nem esztétikai kívánalmai olyan súllyal nehezedtek az ötvenes és a hatvanas évek regényíróira, amelyek csaknem ellehetetlenítették korszerű regények kihordását. Lukács György és tanítványainak tükrözéselmélete a regényműfaj 19. századi nagyrealista modelljét, illetve ennek „szocialista” továbbfejlesztését állította példának a korszak írói elé; minden egyebet, ami a regénytörténetben ezután következett (az egyetlen Thomas Mann kivételével), dekadenciának minősített és elvetett.

De a magyar regény elmaradottságában és konzervativizmusában belső fejlődési zavarai is közrejátszottak. E belső bajok gyökerére és okaira egyik terjedelmesebb tanulmányában Béládi Miklós már a hetvenes évek elején rátapintott: „A magyar regénynek különösen nagy hátránya, hogy rengeteg társadalmi tényt, helyi jellegzetességet, valóságdarabot, nyelvi-emberi egzotikumot, történetet, anekdotát hordott össze régebben és napjainkban is. A 20. században évtizedeken át igen nagy szerepet játszott az a regénytípus, mely a jól tagolt cselekményt, szoros időrendet, érzékletes alakjellemzést, világos szerkezetet tartotta az epikai ábrázolás lényegének. Az író igyekezett fönntartani a hitet olvasójában, hogy a regény hű mása az életnek, vagyis nem »kitalált« történetet, hanem »valóságos« eseményt mond el: objektív érvényű ábrázolást nyújt.”(l) Ami a Béládi Miklós által jellemzett felfogástól eltért, annak legföljebb a kánon perifériáján juthatott hely; Krúdynak, Kosztolányinak még igen, Márainak és Szentkuthynak már nem.

A korszak magyar regényírójának helyzetét tovább súlyosbította ötvenes évekbeli elzártsága a világirodalmi áramlatoktól, mely csak a hatvanas évektől kezdett oldódni, akkor is lassan, mert a párt által ellenőrzött könyvkiadás szelektíven működött, s számos 20. századi világirodalmi alapmű csak több évtizedes késéssel juthatott el a magyar olvasóhoz.

A magyar regény útkeresése és felzárkózása a világirodalomhoz (de még a szomszédos népek regényirodalmához is - pl. cseh, lengyel, délszláv) a hatvanas években kezdődött, nem kevés vita és polémia kíséretében. A már említett tanulmányában Béládi Miklós ennek a folyamatnak a jelentőségét hajlamos volt túlértékelni, amikor így írt róla: „Ma még talán föl sem becsülhető eléggé, milyen mélyreható fordulat tanúja volt az ötvenes évek végétől napjainkig számítható év