Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Juhász Ferenc: Illyés Gyula pecsétviasz-színű sírkövén (vers)
Illyés Gyula pecsétviasz-színű sírkövén mint égitestbe temetett ősmadár újszülött gyíkot, plankton-száj öböl-kortyot a bálna. Te meg a lángtalan pokolban. A férfi nem sír, pedig zokogva kiabálna. Márvány-sírköved, mint az alvadtvér-pecsétviasz. Aki lent van az a föntivel nem ugyanaz. Fény van, nap süt, bíborkő sírlapodon árnyj átékot j átszom, mint gyerekkoromban az istálló-márványjászlon: az alvadtvér-állatmázsa mérleglapon, a lánc-négyszög hintás mérő-dobon kézujj-ámyam, mint a téli faágak, a lombtalan csöndek, a varázs-vak árny-lécek nevedre szállnak, nevedre ragadnak. Mert rálőttem árny-ujjaimat a piros márványkalapra, a neveddel aranyhímzett síklapra, mint gyerekkoromban a fehérre-meszelt házfalra. Széttárt kezem ámyvályú ízelt ámy-hemyóujjai a tavaszi napsütésben: mint ágaskodó gyíkok, fekete gyíkok a fényben táncoltak, nem tudtak őszi falevélként a földre hullani. Fénybe-tárt, aranyba fénymártott nyitott kezem ujjaival árny-botot, sír-árkot, háromszög-lovat, árny-legyezőt, árny-háztetőt, árny-kakast, ámyrács léc-levegőt, árny-keresztfát hullatva, ragasztva tehénsó-téglalila sírkövedre: évszámaidra és nevedre. Benned már megállt a szív-óra. S feküsztök egymásba rohadva, csontvázaitokkal egymásba ragadva, mindörökké magatokra hagyva, összekavarodva, egymásra levelesen tapadva, gabalyodva, mint a hagyma: te és te-hited Flóra. És már nem vártok se rosszra, se jóra!
