Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Juhász Ferenc: Illyés Gyula pecsétviasz-színű sírkövén (vers)
Juhász Ferenc az őszi köd-szívű gyászban foltozott kiskabátban! Mikor a kétbivalyos óriás deszkakoporsó-szekéren vittük a cukorrépát a vasútállomásra a marhavagon vörös dobozhasába. És dideregtem és vacogtam, mint a megszűnés a habzó, tajték-láz halottban, kezem lila volt, mint az indigópapír, kék, mint a nefelejcs, amit kiizzad a sír. S hullámzott lassan, mint hullámzó tóvízen az olajos, szurkos fekete bárka a bivalyok ősfeje, szakállas alsó-ajak-pereme, szőrsüveges óriás-füle, a titáni szarvakon a köd-hömpölygés csipke-hengere, a bivalyok árgyökér-kosaras hatalmas hasa, hegynehéz fara, nyaka, háta kövéren, mint egy éjszakával leöntött hársfa, mint egy szurok-sírba süllyedő hárfa. S éreztem: őrjöng a vérem, ahogy hömpölyög a két fekete állat kövéren. S úgy ültünk faggyá deresedve a múltat temetve, az időt könnyel bevetve, várva a testi jóra egymásra hullva, mint hó a hóra. S a lila gombahúsgyűrü bivaly-orrlikakból folyt a takony, mint vödörből a barna asztalosenyv, mint a halál-hab, halott-nyál a koporsóból s a vastag bivalyfarok lengve arcomra kent a húgyos farokvég-vasecsettel, s barna szemhólyaguk körül vérgyürű naplemente, nyershús-sürű vérkarika, együtt a tűz az esttel. S lesz-e új virradásom, mint újszülöttnek, hogy lásson szemgolyója a részre, az együttes-egészre? Nyár van. Állok sírodnál, sírköved előtt. Én még a talajon, megkövülve a gondban. Téged már bezabált a föld,
