Irodalmi Szemle, 2008

2008/12 - Duba Gyula: Emlék és regény 2. A múlt - az értelmiségi lét esélye

Emlék és regény 2.

még inkább jelen lesz emléke, mint döbbenetes felismerésekkel és kételyekkel kísért önvizsgálat, a múlt félreértéseinek felismeréséből bugyogó szégyenforrás. Igazából mi történt...? Mi lett volna, ha...? Miért történt meg...?

Már nem is dráma a halál, sem váratlan tragikum, hanem a lét értelmezhetetlen értelme! A végzet megtörtént dilemmája! Melynek mélyéről, irdatlan szakadékból - nincsen csontarca! - a semmi alaktalan réme bámul. Látványa megváltoztatja a várost, a lakást, a világot, mindent mintegy új formába öltöztet. Mintha azt sugallná, hogy az élet rejtező alapvonása az elmúlás! Nem tudunk az ilyen hiányról, bár állandóan kísért, s csak ritkán érezzük meg. Az emlékeket, a szavak értelmét, a fogalmakat is megváltoztatja. Rádöbbent, hogy egykor a falu otthont jelentett, a város már „csak” lakóhelyünk! A falunak lelke volt, a városnak külső formája van, tárgyai és alakzatai, úgy idegen, hogy közben a miénk, mintha valamilyen hangszer lenne, melyet birtokolunk, de nem tudunk rajta játszani. Félelmetes metamorfózis történik velünk-bennünk-körülöttünk, tárgya vagyunk és foglyai lettünk, a csapdájába estünk. Néha szégyelljük magunkat. Megsejtjük, hogy véglegesen városiak lettünk, értelmiségiek! S amikor hiányérzetünk van, önmagunkat keressük! Járjuk az utcákat, kérdezzük a várost, de közönyös marad, nem válaszol...! Pedig nem is idegen már, közönyös csupán...