Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Duba Gyula: Emlék és regény 2. A múlt - az értelmiségi lét esélye
Duba Gyula megelőző irányzattal, repesszív módon dolgozott, a totális állam törvényei alapján. Gyakran arra kényszerítette az embereket, hogy másokat eláruljanak, megfigyeljenek és jelentsenek, másokat kiszolgáltassanak, morális bűnöket kövessenek el. Ha ezek elég erősek voltak ahhoz, hogy vétkeket nem követtek el, akkor is bűnösökké válhattak, ártatlanul is megbélyegzettek lehettek: együtt működtek a (letűnt) hatalommal. A morális vétkek egyik, ősidők óta ismert és gyakorolt formája ez, amely szerkezet csapdája akkor is bűnössé teszi és tönkre teheti foglyát, ha valójában semmit nem követett el, csupán aláírt egy papírt, mellyel elkötelezi magát valaminek, amit később nem tesz meg, mégis beszennyezi magát! Vazallus Lázár a regény hőse is ilyen szándéknyilatkozatot ír alá a fia érdekében, hogy az útjára indulhasson a felemelkedés felé, segít neki, bár sejti, hogy magát tönkreteheti. S amikor a rendszer összeomlik és a repressziv szerkezet megszűnik s munkája feltárul a nyilvánosság számára, Vazallus várja a bukást! Mára nem bűne a téma, hanem ez a megalázó várakozás! A nyilvánosságtól való idegenkedés, melyben a látszatvétség is valódi bűn lehet! A szégyentől való iszonyat! Vazallus Lázár ebben a várakozásban bolyongó árnya és emlékező áldozata sorsának, kiszolgáltatottja szégyenének, ő tudja csak, mennyire nem bűnös, de azt is tudja, hogy a világ - a saját fia sem - nem hisz neki! Az értelmiségi út következő története ezek után az öregedés s a halál regénye! Kimerülnek a megszokott, mégis idegenszerü városi lét és polgári lelkiség lehetőségei, az emlékek újraélésének és az élet értelmezésének esélyei. Mintha minden feltárt és minden megismerhető érték nyilvánvaló lenne, már csak a halál minősége ismeretlen. Az elmúlás lehetősége hozhat olyan új és egyszeri helyzetet, melyben az elmúlt idő visszatér és a múlt összegeződik. A halál gondolata, melyet az írók mindig számon tartanak, újraértelmezhet minden addig volt tudást és ismeretet, az igazságokat könyörtelenül megkérdőjelezi, és olyan új kérdésekkel áll elő, melyek döbbenetesek. Félelmetes hiányt jeleznek, pokoli űrt érzékeltetnek. De nem is a beállt hiány ejti kétségbe az embert, hanem az a felismerés, hogy talán semmi sem úgy volt, ahogy hitte, hanem minden másképpen lehetett... Ennek a felismerésnek a történetét és hatását mondja el Az élet lehajtó ága (2006). Az eseményeket túlélő Férfi végül tehetetlenségére döbben és lélekben megrokkanva nevetségessé válik! Szenvedésétől az önirónia váltja meg! A halálról szól a regény, de az életről is, olyan életről mesél, melyet a halál árnya más dimenziókba emel, mintha az emlékezés tartományába utalna, és az elmúlt élet képét egészen más színben, mintegy lehetséges formájában mutatná meg. Mindezt az újra- élés, a folyamatos értékelés és kínzó újraértelmezés jegyében teszi. Az Asszony váratlan halálával a Férfi nemcsak testi, anyagi és fiziológiai értelemben marad egyedül, hanem lelkileg, spirituális lényében is magányos lesz. Ez a magány súlyosabb, mint amilyet bármikor érezhetett, kínzóbb, mint minden addigi magányérzete, mert nem egyedüllétet teremt körülötte, hanem a hiányt olyan értelemben nyomósítja, hogy az Asszony (elmúlt) jelenlétét kiterjeszti mindenre,
