Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Duba Gyula: Emlék és regény 2. A múlt - az értelmiségi lét esélye
Emlék és regény 2. gyelem nem csak azt kutatja, milyen a világ, talán sokkal inkább és bizonyos aggodalommal keresi: én milyen vagyok?! A válasz nem szívderítő, nem is mulatságos, sokkal inkább kesernyés, megértően ironizált portré. A korszak szorításában vajúdó parasztból lett értelmiségi bonyolult lény, értékrendje problematikusan Janus-arcú, lelki világa, mentális arcéle tudathasadásos, mintha egész lénye önel- lentmondóan kettős lenne. Az Őznyomonban romantikus, A sánta nyálban elbizonytalanodott, az Elmegy a fiatalúrban szánni való. Olyan ellentmondásos valóság termékének tűnik fel, melyben egymást kizáró tényezők élnek szükségszerűen, a kor mélyén lefojtott káosz háborog és a gyanútlan (kvázi) értelmiségi fickó szinte félvakon tapogatózik maga körül, hogy járható útra leljen. Ez az irodalmi alak Morvái néven formálódik ki első, a Szabadesés című regényemben. A történet kora tavaszi képpel indul, az egyetemista Morvái a házuk előtt áll, a faluja utcáját nézi. Húsvét első ünnepén feketébe öltözött emberek, idősebb asszonyok és férfiak mennek a templomba. O is oda készül, várja a szüleit, nézi a fekete ruhás embereket és ilyen gondolatok ébrednek benne: „Valószínűtlen érzés: hogy kerülnek a derűs napfényben fürdő utcára ezek a lassú léptű, fekete ruhás emberek? Mintha temetésre igyekeznének. S a másik pillanatban már ilyen gondolata támad: mit keresnek itt mások rajtuk kívül, amikor csak ők valók ebbe a csalóka napfényben úszó faluba? Soha még ilyen tisztán és szorongatóan nem érezte, hogy korok határai egymásba folyhatnak az időben: a paraszttörténelem megy itt fekete ruhában és gömyedten a templom felé, s úgy viselkedik, mintha még a jelen lenne, s az egészben az a legdöbbenetesebb, hogy valóban a jelen, kézzelfogható és igaz, csak múltnak álcázza magát.” Morvái dilemmája pedig az, hogy mit kezdjen a múltjával. A fővárosban, ahol él, semmi hasznát nem veszi, mégsem szakadhat el tőle, mert nem tud, magában hordozza múltját! Hasonló állítások, ilyen mondatok elvontnak, emelkedettnek vélhetők, pátoszgyanúsak, valójában azonban hitelesek, mert megtörténnek. Erről szól a regény, a kétlelkűség módozatairól és helyzeteiről. A kételyről, a bizonytalanság folyamatos jelenlétéről Morvái lelkében, amely lehetetlenné teszi, hogy feltétel nélkül szabadnak, birtokon bévülinek érezze magát. Múltja és jelene ellentmondását növeli, hogy kisebbségi ember, magyar a szlovák fővárosban! Háború utáni éveinek emléke nemcsak súlyos élmények, hanem olyan ösztönös tapasztalat és zsigeri tudás számára, mely bár múltjaként él számára, mégis állandó élő mértékként van jelen, irracionális élményként, ám élő valóságként, kiszolgáltatottsága lehetőségére emlékezteti, csapdahelyzetére inti. Mintha a tág valóságon és nagy közösségi egészen belül szűkebb téridőben élne, akadályozott körben mozogna, mintha a csökkentett lehetőségek ketrecében létezne, amelyben minden tettét és kezdeményezését, szabad választásai távlatait felülírhatná sajátos helyzete. Bár élhető világ, fokozott belső fegyelmet kíván és másokénál sebezhetőbb! A Szabadesést 1968-ban írtam. Rajta, benne az akkori „reformkor” jegyei. A megújító szándék, az igazságkereső tekintet pillantása s a valóságformáló hangvé
