Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Duba Gyula: Emlék és regény 2. A múlt - az értelmiségi lét esélye
Duba Gyula Emlék és regény 2. A múlt - az értelmiségi lét esélye I A prózaíró lélekben éli meg anyagát, mindig önmagát írja! Valahogy megtörténik benne a mese. Prózája számára a világ személyes képe, s a történések lelki élményei, a valóságnak olyan individuális formája, amelyet közösségileg is érvényesnek gondol el. A prózában több az egyéni, mint hinnénk, de semmi sem személyes teljesen! így a széppróza olyan minőség, melyről elmondhatjuk, így is történhetett volna...! A bizonytalanságra azért van szükség, hogy a véletlen - a sorsszerűség - állandó jelenléte érezhető legyen. A hiteles próza nem lehet annyira biztos a dolgában, hogy a véletlen lehetőségét kizárja. De az írói munkában az emlékezés szerepe sem mellőzhető! Hiszen az író tapasztalatköre, a tudata erre épül. Amit velünk tesz, olyan lesz számunkra a világ! Létélményeink jelei, a sorsunk formáló erő, melynek jegyét stigmaként viseljük. Lényünkké válik oly módon, hogy a markában tart és nem enged el! Tanulságai pedig alkotóerőnk döntő vonásai lesznek. Ennek az erőnek a másik meghatározója a képzelet. Szoros köztük a kölcsönviszony, a képzeletnek mégis tágabb tere van, szabadabb lehet! Ez viszi az írást a lehetséges felé, a történetet a sors rabságából a szabadság szárnyalásába repítheti. Az író munkáját ily módon a földközelség súlyának és a szabadság tág terének az eredője működteti. Mindkettő a történelem kényszerének alávetett. A prózai mű, mint minden művészi eredmény, az idő terméke, értéséhez időbeliségre, megítéléséhez történeti látásra van szükség. A történetietlen ítélet önkényes lehet! A téridő az író lehetősége és hitelesítője... Humoros történeteket írtam már rendszeresen, amikor első elbeszélésem megjelent. A széppróza az ötlet fontosságáról a tények erejére irányította a figyelmemet. Közben bonyolultabbá vált az életem is, katona lettem, a mundér két évre kiragadott az öneszmélésből és meghatározta, mit tegyek. Amikor leszereltem, harmincévesen, szerkesztői állás és újságírói munka hozott számomra biztosságot. Sínre kerültem, mely jó irányba visz. Komikum és tragikum furcsa együttélése zajlott bennem, mindkettő éltetett. Talán érzékenyebbé is tett. Élményeimet az Ancsi és Jancsi című katonatörténetben mondtam el. A hosszabb munka újszerűnek és hitelesnek tűnt fel. A tények és tettek diktálják, meghatározzák, alig stilizálva a nyelvezetet, némi humoros közvetlenség, ironikus színezet árnyalja csupán. A
