Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Fónod Zoltán: Ady Endre és a Nyugat
Ady Endre és a Nyugat költemény pedig Rázust ihlette (Odkaz - Üzenet című versében) fájdalmas vallomásra. Karol Tomis a hetvenedik évforduló emlékülésén arról is szólt, hogy a Nyugat 1918 előtt „egyike volt azoknak az információs csatornáknak, amelyeken keresztül a szlovák irodalmi körök, illetve az ifjú írók megismerkedhettek egyes modern nyugat-európai irodalmi jelenségekkel és eszmei áramlatokkal”. Stefan Kreméry írta a Nyugatról: „A Nyugat körül csoportosuló ifjú magyar íróknál sok olyasmit láttunk, ami közel állott a szlovák emberek szívéhez. Szellemi vezérük, Ignotus széles látókörrel rendelkezett és szilárd vonalat képviselt. A Nyugatban olyan esztétikának a körvonalait vázolta fel, amely szigorú és sok tekintetben új volt... Rajta és körén az volt a legrokonszenvesebb, hogy európai módon éreztek.” A. Nyugat körüli viták az elmúlt évek során egyértelműen jelezték, aligha lehet a három nemzedéknek szállást adó folyóirat szerkesztési elveinek egységéről beszélni, vagy elhallgatni azokat a személyes ellentéteket, melyek a folyóirat körül kirobbantak. Az azonban ennek ellenére is tény marad, hogy a folyóirat nem szalon akart lenni, hanem barikád, nem tekintélyekre vadászott, hanem tehetségekre. Ezért került szembe a hivatalos irodalompolitikával, mégpedig a szellemi szabadság védelme és háborúellenessége miatt. 1941-ben, Babits halálakor a Horthy-rendszer megszüntette a Nyugat nevére szóló lapengedélyt, jó alkalom volt ez arra, hogy a folyóirattól, mint eszmei/müvészeti „tehertől” megszabaduljanak. A Nyugat utódaként, Illyés Gyula szerkesztésében, a Magyar Csillag jelent meg. A folyóirat egy hihetetlenül nehéz korban az irodalmi ellenállás központja, az értékek és a humánum őrzője volt, míg (1944. április 1 -jén) a német megszállás után be nem tiltották. A Nyugat azonban az irodalomban és művészetben ekkor már véghez vitte a maga megújító forradalmát. Ahogy Komlós Aladár írta: „...kivívta az irodalom jogát az élet szélesebb és mélyebb ábrázolására, s teljes egészében ahhoz a mozgalomhoz csatlakozott, amely Adyt vallotta vezérének s nyíltan szembeszállt a fennálló társadalommal.” S ami ugyancsak nem mellékes: megjelenésének több mint három évtizede alatt maradandó értékekkel gazdagította az irodalmat, érzékennyé tette az olvasókat a szociális haladás iránt, s a korszellemet tükrözve, vagy azzal szembeszáll- va a „mégis győztes, mégis új és magyar” Ady-igék után a „mit ér az ember, ha magyar?” izgató kérdésre is választ keresett. Ha egy évszázad után arra a kérdésre akarunk felelni, van-e, lehet-e mondanivalója ennek a nagy múltú folyóiratnak a ma nemzedéke számára, a válasz egyértelmű: igen! Népről, nemzetről aligha lehet szólni anélkül, hogy ne ismerjék az előzményeket főleg azok, akik hivatásukként, mesterségükként választották az írást, s ezzel a toll felelősségét. Irodalmunknak, kultúránknak ezek az évtizedei nemcsak a harc nehezét vagy a manőverezés vargabetűit mutatják, hanem az igazmondásra törekvés őszinte szándékát is. Márpedig enélkül irodalom, újságírás aligha képzelhető el, s e felismerés döbbenthet rá bennünket arra is, hogy a jövő irodalma, újságírása - ilyen előzmények után - csak igényesebb, kritikusabb, elmélyültebb, sőt művészibb lehet. S mivel a jövőt csak a múlt és jelen felől lehet a legjobban megköze
