Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - 120 ÉVE SZÜLETETT - Füst Milán: A feleségem története (részlet)
Füst Milán ba volt ott a nagyszerű vacsora. Valami hidegség volt a gyomromban a sok tengeri vacaktól. S ez a baj vezetett aztán a házasságomhoz, meg vagyok győződve róla. Részben: hogy e lakomán megutáltam kicsit az embereket. Hogy úgy telizabálták magukat, s velem semmit se törődtek. Mert van az úgy, hogy az ember minden tapasztalata ellenére is hirtelen megsértődik, mikor a bajban úgy száguld el mellette a többi, mint a rohanó szekér, s vissza se néz rá. Az ilyesmi fáj az embernek. S különösen az evés körüli sérelmeit veszi némelyik a szívére - s nemcsak a gyerekek, erről szó sincs, komoly dolog ez, akárhogy lekicsinylik is a fontoskodók. Nékem volt például egy jó kartársam, egy Gerard Bist nevű kapitány, akinek ha elrontották az ebédjét, valósággal melankolikus lett.- Minek él akkor az ember - magyarázta nekem. - Az ember hónapszám be van zárva egy tetves hajóra, mint valami börtönbe, s annyi öröme se legyen, hogy egy kis rendes ételt ehetik? - Igaza volt. S mármost, hogy én még külön is meg voltam sértve, azt gondolni lehet. Mert ha ez sincs, akkor mi legyen ezentúl? Én, aki mindig zabolátlan voltam. S most tessék óvatosnak lenni, diétákon élni - járni a kórházakat meg a javasasszonyokat... Még a pontozást is megpróbáltam, istenemre, Japánban, meg a számokkal való gyógykezelést. Egyszóval mindenfélét, de hiába. Mikoris egy úgynevezett pszichoanalitikushoz kerültem. S lehet, hogy ennek köszönhetem én még nagyobb szerencsétlenségemet.- A nők - mondta nekem ez a pszichoanalitikus -, a nők. - És jelentősen pislogott a szemembe. Hát jó, a nők, nézzünk körül. De még ezt se kellett, hisz épp akkor ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel. Francia lány volt, nagyon kacér, nagyon csiklandós, sokat nevetett, s főként rajtam, s épp ilyenkor annyira, mintha csiklandoznák. Viszont engem ő Douc-Douc bácsinak, Dodónak, Cric-Cracnak meg Cros-Crosnak nevezett, éppen a nevetésem miatt, amely, mint mondá, valósággal robbanásszerű, meg medve bácsinak, mondván, hogy oly mulatságos látni, amikor a szalvétám két csücske eláll a fülem mellett vacsora közben. S csak úgy lubickolt örömében, mint a malacok. Én ugyanis a szalvétámat csakugyan megkötöm hátul a nyakamnál - magam se tudom, mért? - régi szokásból. Ha tetszik nekem, elveszem, mit okoskodjak annyit? - gondoltam én. A tengerészek ugyanis távolról sem oly aggodalmasak ebben, mint a szárazföldi fajta- ezt azért mondom, mert láttam eleget, mennyit tanakodnak az ilyenen, amíg elszánják magukat. De mi? Én folytonos életveszélyben vagyok - s különösen akkoriban, de nemcsak a
