Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - 120 ÉVE SZÜLETETT - Füst Milán: A feleségem története (részlet)
A feleségem története tam róluk, például ilyeneket: hogy milyen büszkén üldögélnek ők a vendéglőkben, magasra emelve fejüket, holott tudok én róluk egyebet is. És így tovább. Az ember dolgát velük meglehetősen egyszerűen fogtam fel. (Már ahogy némely fiatalember szokta is.) A dolog velük egyszerű - gondoltam magamban. Ehelyett az ételek kezdtek mindjobban érdekelni - különösen mikor utazásaim során új meg új világok nyíltak meg előttem. Egy ismerősöm, Piet Mengs tábornok, egyszer a fülem hallatára azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy az embernél nincs nagyobb disznó, mert mindent megkóstol... nos, nekem épp ellenkező a felfogásom. Mert épp ezáltal jött rá a föld minden ízére és hasznára - másrészt meg vagyok győződve róla, hogy aki a népek lelkét meg akarja ismerni, annak mindenekelőtt ennie kell az ételeikből. S így tettem én. De nincs is az a szárított ürühús, s lett légyen oly borsos és égető, mint a Szahara homokja, én akkor is megettem. Nem is szólva arról, ha végigment az ember valami bazáron, ahol a népkonyhák nyílt tűzhelyei vannak, és mindenféle pecsenye pöfög, vagy Perzsiában, a pástétomsütők dagadó tésztái közt- a mohamedánok tésztái igazán nagyszerűek. De remekül is készítik, ízlésesen és ragyogó tisztán, ragyogó kötényben és forró bronzokon - s az ember úgy eltelik az illatával, hónapokig nem tudja feledni. Én bizony képes voltam naphosszat ott ülni, ha nem volt más dolgom. Ez volt a pihenésem. Mert szebbet én elképzelni se tudtam, mint ezt a nyüzsgést, az idegen színességet meg a mozgást, meg a nyelvüket és nevetésüket, amelyet nem értettem. S ha mindez mégiscsak megzavart, hozattam valami ételüket, s folytattam a merengést. Útközben azonban ötletem is támadt. Eh, én eszem itt még vacsora előtt is valamit - gondoltam magamban s minthogy éppen a Posilippo tájékán, betértem hát ide valahova. Közvetlen a víz partján volt ugyanis egy kis kellemes kocsmaféle künn a gáton, ahol úgysem igen jár ember ilyenkor, nagy csend is volt hát körülötte, s ez mind nagyon hívogató volt.- S ott olasz legényekkel jól meguzsonnáztam. Valami olcsófajta kagylót ettek, kevés fehér kenyérrel, és bort ittak rá: rögtön csatlakoztam hát hozzájuk. S igen kellemesen elbeszélgettünk. A kagyló kotyogott a vízzel telt vedrekben, amint megöblögettük, s minden olyan tiszta volt körülöttünk: a kőgát, amelyen ültünk, a tenger meg az élet - s olyan barátságosak a szívek. S hozzá nemsokára vörösen ment le a nap a Posilippóval szemben. No, ez jó is volt, szép is volt - gondoltam magamban. S nagyokat nyújtóztam. S minthogy mindig híve voltam egy kis alakoskodásnak: azt képzeltem tehát, hogy én most nem is én vagyok, hanem valami lankadt világutazó, aki pihentetni megy a szívét, meg ilyesmit. Kifizettem tehát a fiúk italát is, amire azok felálltak tiszteletemre. (Az olaszok szeretik a hókuszpókuszt.) Csakhogy gyanítom, hogy ez a kagyló okozta vesztemet. S ma is ezt az uzsonnát tekintem a bajom előtörténetének. Mert akkor este már semmi sem ízlett, s hiá
