Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - 120 ÉVE SZÜLETETT - Füst Milán: A feleségem története (részlet)
Füst Milán voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honan jött rám a bátorság ilyesmit leírnom, ma se tudom. A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével. Que c 'est que tu veux? - kérdezi tőlem. S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is. A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.- Mon pauvre garcon - sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. — Ehbien, tu ne saispás ce qu’il te faut — mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. - Szegény fiacskám - ismételte -, ugye nem tudod, mi bajod van? - S úgy bel ecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam. De végül mégis észre tért. — Miért ne? - kérdezte magában nyilván. - Ebből legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt: Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé - hajnali öt órakor és este hét után -, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kusáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el kell képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta még érezni lehetett az ágy melegét. Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit - anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket. Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakás ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:- Egy kisfiú van itt. Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt. Mindössze ez a két említésre méltó, bár belátom, elég esetlen kalandom volt a nőkkel fiatal koromban. A többi szóra sem érdemes. Elhanyagoltam őket. Csak nevettem azokat, akik lihegnek utánuk... S mindenféle ormótlan dolgokat gondol
