Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Fónod Zoltán: Ady Endre és a Nyugat
Fonod Zoltán irodalom ügyét jelentette, mégpedig olyan légkörben, amikor a polgári és nem forradalmár írók is úgy érezték, hogy a változás szükségszerű és elkerülhetetlen. Ekkorra már felnőtt az új irodalomnak az a nemzedéke, mely nemcsak elveket produkált, hanem műveket is, s eleget tudott tenni a magas mércét jelentő igényeknek is. „Csaba új népe” azonban nemcsak az irodalomban jelentkezett, hanem a művészetben is. S hogy ők szintén a művészet forradalmát képviselték, arra olyan neveket említhetünk, mint Bartókot és Kodályt a zenében, Rippl-Rónait, Tihanyit, Czóbelt a festészetben vagy Medgyessyt a szobrászatban. A gondolkodó esztétákat Fülep Lajos és Lukács György neve fémjelzi. A. Nyugat - ahogy Babits Mihály írta 1930-ban, a személyi harcok idején - nemegyszer állt harcok tüzében, és „sohasem ártott neki a harc”. Ez a megállapítás a folyóirat több évtizedes tevékenységére egyaránt jellemző. Nemzetiségi vonatkozásban a Nyugat - főleg a harmincas években — rendszeresen foglalkozott a csehszlovákiai magyar irodalommal, s nemcsak elismerő szava volt, hanem esetenként súlyos elmarasztalása is a dilettáns írókkal, költőkkel szemben. Illés Endre, Kom- lós Aladár, Illyés Gyula, Féja Géza és mások szorongva figyelték a nemzetiségi irodalmak alakulását, s a segítséget nem abban látták, hogy „tiszteletkörökkel” adózzanak kétes művek előtt, hanem a könyörtelen és szigorú látlelet őszinte kinyilvánításában. Ez a szigor ráfért a helyét kereső csehszlovákiai magyar irodalomra is, melyből a tehetséges alkotók mellett a „széplelkű” megszállottak sem hiányoztak. Az odafigyelés, kitekintés kérdésében egyébként Ignotus már 1913-ban egy előadásban így fogalmazta meg a szerkesztés alapelvét: „Nem győzök rámutatni arra, hogy a világnak nemcsak művészi, de minden tereken száguldva fejlődő koz- mopolitizálódásával egyaránt olyan felszabadulási fejlődése folyik minden egyesnek, minden rendnek, minden foglalkozásnak, fajtának és nemzetnek, aminőt nem ismert sem a középkor internacionalizmusa, sem az újkor nacionalizmusa. Ma minden és mindenki és mindenhogy érdekes, ha érték s ahogy ki tud fejeződni. Mentői inkább uniformizálódik a világ, annál becsesebb lesz benne a sajátság...” A Nyugat harmincnégy évfolyama izgalmas és tanulságos fejezeteket tartalmaz e „sajátság” pártfogásában, olyannyira, hogy nemcsak a XX. századi magyar irodalom fejlődése szempontjából érdemel figyelmet, hanem a szomszédos népek irodalmára, így a cseh, de különösen a szlovák irodalomra gyakorolt hatásában is. Anton Straka, a kassai származású csehszlovák diplomata rendkívüli érdemeket szerzett a két irodalom kölcsönös megismertetése terén. Karéi Čapeknak cikke is jelent meg a Nyugatban, de őszintén érdeklődött a modem magyar irodalom eredményei iránt Zdenék Nejedlý, a történettudomány kommunista professzora, vagy F.X. Salda, a kiváló esszéista, illetve Emanuel Rádl professzor és mások. A szlovák értelmiségiek közül E.B. Lukáč, Štefan Krčméry, Valentin Beniak kísérték érdeklődéssel a folyóiratot, s nem véletlenek az olyan „szellemi áramkörök sem”, amilyenek Ady és Hviezdoslav, illetve Ady és Martin Rázus között keletkeztek. Ismeretes, hogy a Magyar jakobinus dalára Hviezdoslav válaszolt, A magyar Messiások című
