Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - KÖNYRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: „...az utolsó szó a kommentátoré” (Vladimir Nabokov Gyér világ című kötetéről)
történeteket szedi versbe, amelyekről beszélgetéseik során ő számolt be a költőnek- azaz a száműzetésbe és inkognitóba kényszerült zemblán uralkodó történetét. Mivel a kész költemény semmit nem tartalmaz Kinbote történeteiből, kénytelen a kommentárok által beleírni a zemblán királyt - tehát saját magát - a szövegbe, ami aztán arra ösztönzi, hogy önző céljai érdekében Shade piszkozatait is meghamisítsa. A Gyér világ narrátora tulajdonképpen új jelenséget jelent a regényirodalomban. Korábban a realista és a modem regények szerzői rendre hiteles és a szerepüket komolyan vevő narrátorokkal kényeztették el az olvasót, Nabokov narrátora azonban kiismerhetetlen, félrevezető, hamiskodó elbeszélő, aki minden lehetőséget kiaknáz, hogy kelepcébe csalhassa olvasóját. John Shade költeménye csak ürügy a számára, hogy, visszaélve az elismert költő hírnevével, megírja és napvilágra tárhassa saját történetét. Ki-kitér ugyan magára a költeményre, hogy megtartsa az alibit, a lényeg azonban „a mű által elmulasztottak iránt tanúsított feltétlen alázat"- ahogy fentebb Hamvastól idéztük (Kinbote persze alaposan kiforgatja a hamvasi mondatot). Kommentárja egyrészt bosszú Shade-en, aki kihagyta őt a poémából, másrészt saját félresiklott élete feletti jeremiád. Ezt támasztja alá Shade-nek azon soraihoz írt jegyzete, melyben a költő egy „hermetikus eposztöredékhez" (64.) írt kommentár metaforájaként szól az életről: „Ha helyesen értelmezem ezt a magvas megfigyelést, költőnk azt sugallja, hogy az emberi élet lábjegyzetek sora csupán egy hatalmas és homályos befejezetlen mesterműhöz” (278.), ahol a „hatalmas és homályos befejezetlen mestermű"-vet akár egy király félbeszakadt uralkodásaként is felfoghatjuk (de kapcsolatba hozhatjuk a kijelentést Mallarmé tételével is, mely szerint minden dolog akkor nyeri el értelmét, ha könyvbe foglalják). Manapság, miután a nabokovi prototípus alapján az ún. szövegirodalomnak egész szerteágazó iskolája bontakozott ki világszerte, meglehetősen felesleges lenne számon kérni Nabokovon a pszichologizálás hiányát, ahogy egykor például Nádas Péter tette (lásd: Az ő híres Lolitája, in: Nádas Péter: Kritikák. Jelenkor, Pécs, 1999), sőt, a mai posztmodem „fenegyerekek” radikális szövegfelfogásához képest Nabokov „kész pszichoanalitikus” (lásd a Freud ellen irányuló gyilkos gúnyt a Gyér világ 276-277. oldalán). A „csak a szöveg számít” jelszón alapuló felfogás manapság persze a Nabokovénál sokkal nagyobb merészségeket is megenged magának - elég csak az orosz posztmodem egyik vezéregyéniségének, Vlagyimir Szorokinnak a szövegeire gondolnunk, aki például előszeretettel gázol nyakig a vulgarizmusok- ban, cincálja szét az orosz irodalom emblematikus alakjainak hímevét (Kékháj című regényében Nabokovot is parodizálja), és űz otromba tréfákat a huszadik század véres történelmi tragédiáiból. Szorokinék szerint az irodalom csakis a tiszta fikció szintjén működhet, zárt jelrendszer tehát, amelynek semmi köze a valósághoz és a pszichológiához. Elődjük, Vladimír Nabokov mindenesetre a maiaknál elegánsab- ban forgatta fel az irodalmi kliséket: egy száműzött arisztokrata stílusában. KÖNYVRŐL KÖNYVRE
