Irodalmi Szemle, 2008

2008/2 - Fónod Zoltán: Ady Endre és a Nyugat

Fonod Zoltán

mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt... legyen számítása a maga ereje felől. Vigyázzon arra, hogy meg ne szólják, értesse meg, amit csak maga ért, s amit magának nem kíván, ne tegye felebarátjának. De ahhoz, hogy élni akar, csak neki magának van köze, mert köszönni életét is csak magának köszönheti... Érjen el többet vagy kevesebbet: csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől.” Ezekkel a sorokkal indul útjára a folyóirat, hogy beteljesedjék az írás: „...égen és földön, tudásban, szépségben és munkában, mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.” Mert „a nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart”. A szuverén gőg ellen szólt ez az írás (erősíti meg Ignotus az 5. szám Figyelő rovatában), s „lángoló hitvallás volt a kis nemzeteknek abbeli joga mellett, hogy nyelvükön, zenéjükön, kultúrájukon csüggjenek”. A Korongi Lippich Elek urak azonban nem szívlelték meg ezt az intést, s a Monarchia elnyomott nemzetiségei később - történelmi elégtétellel - leckét adtak a gőgösöknek és cifrálko- dóknak, mégpedig úgy, hogy mások foga is jócskán belevásott.

Persze, a lapozgatás során sok olyan írásba, elmélkedésbe botlunk, melyek ma már megmosolyogtatón idejétmúltak. Ez azonban nem az ő hátrányuk, inkább a mi előnyünk, akik későbbi korban élve már azt is tudhatjuk, hogyan és hova érkezett az ő nyugtalanságuk, társadalmat megújító szándékuk. Mindenképpen érdemes azonban látnunk irodalmunk író és szerkesztő mágusait, akik a maguk helyén távolról sem voltak relikviák, hanem közösségünk, nemzeti kultúránk messzehangzó példái, a Holnapért küzdők bátor alakjai. (Még arra sem árt utalnunk, hogy az irodalomtörténetben „eszményi” szerkesztőnek ismert Osvát Ernőről, a folyóirat irányítójáról az irodalomtörténet azt is feljegyezte, hogy a „hőskorban” egyetlen lapalji megjegyzéstől eltekintve soha semmit sem írt a Nyugatba. Annál többet tett viszont az irodalomszervezés, a folyóirat-szerkesztés, s a tehetséges kortársak felkarolása, segítése érdekében.)

Az első szám közli Ady kegyetlen önvallomását, A magyar Pimodánt, melyben „Csokonai Vitéz Mihály unokájának” érzi magát a költő, „veszettül európaiat- lan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért”. Szinte profetikus őszinteséggel mondja: „a hit ma még ... az új szívek birodalmában is talmi”.

A korszerűség és modernség huszadik századi perében is tanulságosak azok a sorok, melyeket Ignotus írt a folyóirat 3. számában. Ady érthetetlennek kikiáltott A fekete zongora című versét védi meg, hallatlan tárgyszerűséggel, ragyogó okfejtéssel. Ruffy Péter, a kiváló publicista, néhány évtizeddel később „szókratészi méretű” védőbeszédnek mondja ezt az írást „olyan költőzseni oltalmában, akit kora »nem ért meg«, majd csak az eljövendő”, s olyan tanulmánynak, melyet a magyar irodalom minden tanszékén tanítani kellene. Nos, nem tanítják - s a versértés dolgában ma is akadnak félrehallások -, ezért nem árt emlékeztetni rá, miért fusson az, akinek nincs bora, és mi is az a fekete zongora.

„...Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verset, melynek pontosan kipé-