Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - TANULMÁNY - 125 éve született Babits Mihály - Szalay Adrianna: Poétika és textológia: a szecesszió stílusé és a Halálfiai kritikai kiadása (Kísérlet az irodalmi szecesszió összetevőinek/formavilágának vizsgálatára)
Szalay Adrianna A kézirat 7. alfejezetrésze'1: „Befordult, avval az érzéssel, hogy bármit rendelhet, nem kell spórolnia, gondolva holnapra s holnapokra; mert nem volt-e itt az Utolsó Nap? Mégis bizonyos félszegséggel ment a nagy fényben asztalt keresni magának: szokatlan lévén e- gyedül haladnia el az Emberek Szemei előtt. Noha senkise nézett rá, kihúzta kissé meggömvedt alakját s idegesen simított végig hanyag ruháin. Gyorsította lépteit, mintha egy hamis hang gyorsítaná az ütemet. S bár pillanatnyilag gazdagnak érezhette magát, kápráztatta a Kávéház pompája; eszébe jutott, hogy valamikor, még gyermekkorában, apja beszélt egy pesti kávéházról, amelyet valami óriás költséggel építettek; akkor ez csoda volt; s csak most lett benne tudatossá, hogy a kávésok, vendéglősök, akiket társadalmilag mélyen a saját kasztja alatt állóknak tekintett, voltaképp nagy urak és gazdag emberek; ez valahogy kellemetlen gondolat volt és a Schapringerékröl való emlékeivel asszociálódott. Imrus őszintén demokrata volt; mégis bizonyos sértett osztálygőgöt keltett benne ez a gondolat: büszke volt úri szegénységére, bűnére, s még e gőgjére is. Mire egy asztalnál letelepedett, már ezer méter magasságból nézett az egész Kávéházra és közönségére, s fölényes mozdulattal küldte tovább a rongyos gyereket, ki képes levelezőlapokat kínált asztalról asztalra. Aztán visszahívta: miért ne? válogatott a tájképek között. Az »ánzikszkártya« még egész modem új divatként szerepelt Imrus előtt, mikor fölkerült Pestre. Milyen szenzáció volt, ilyeneket küldözni az első hetekben Gádorosra, kiválasztott impozáns részleteket, a dicsekvő és mutogató »pesti fiú« fölényes boldogságával! Mi lenne ha levelezőlapokat ima ismerőseihez és családjához (áthúzva: »és barátaihoz«), amikben bejelentené öngyilkosságát? Vagy, mondjuk, gyászkeretes levélben meghívná barátait hogy harakirijénél tanuk legyenek, mint a japánoknál szokás? Nem, nem, elbúni inkább, mint maori vadak, puszta hegy tetejére hol legközelebb érik a Keselyük! Ifjak szívesen ábrándoznak elképzelt öngyilkosságok hatásáról: hogy fogiák sajnálni, siratni, mentegetni vagy elitélni! A hittan tanár az iskolában azt tanította, hogy az öngyilkosság gyávaság, könnyű kitérés az élet feladatai elől; de Imrus fiatal életvágya semmit sem érzett oly nehéznek, oly hősinek, mint az élet eldobását. Mi csábítóbb mint a hősi tett? Mégis Imrus nagyon iól tudta hogy (áthúzva: »ezt a hősi tettet nem fogja elkövetni«') az élet előtte van és nem mögötte. Nem halhatok meg.- gondolta, míg nem alkottam valami nagyot, (áthúzva: ..valami”') maradandót! A sors nem engedi! (áthúzva: »s a legnagyobb veszély közt biztonságban érezném magamat«") Mégis Imrus hitt a Zseni misztikus végzetében: ki (áthúzva: »tengeri vihar«) viharhányt hajón és ágyuk előtt biztonságban járhat, míg meg nem alkotta nagy müvét. Mégis továbbröpítette fantáziáját: más halott volt, s fiókjában találták zsengéit, melyek bizonnyal elárulják az oroszlánkörmöket. Imrus ezzel belépett a tragikus sorsú regényei zsenik sorába (áthúzva: »akiket mindig«) akikről azelőtt csak gúnyolódva szokott beszélni. Vad pózzal ütötte föl borzas fejét, végighordva a kávéházi »profanum vulgus«-on . S ebben a pillanatban egy fiatalember állt meg asztala előtt.
