Irodalmi Szemle, 2008

2008/11 - TANULMÁNY - 125 éve született Babits Mihály - Szalay Adrianna: Poétika és textológia: a szecesszió stílusé és a Halálfiai kritikai kiadása (Kísérlet az irodalmi szecesszió összetevőinek/formavilágának vizsgálatára)

Poétika és textológia: a szecesszió stílusa és a Halálfiai kritikai kiadása

társadalmi presztízsét. A mindig eladósodott, gyakran csak közepes fizetéssel rendelkező, de nemesi nagyvonalúsággal költekező, úri eleganciájú dzsentri társadalmi rangja magasabban állt, mint a nála jóval tehetősebb, valóban gazdag, vagyonos burzsoáziáé. Érthető tehát, ha a párbajozó, mulató-cigányozó, tükörtörő, semmittevő dzsentri a középrétegek meghatározó, szemlélet- és magatartásformáló mintája lett.5 A másik magasabb társadalmi réteg a pénzarisztokrácia volt, zömmel a zsidók, noha a közvélemény a dzsentrit fölébük helyezte. Az egyre erősödő antiszemitizmus értelmetlen és érthetetlen volt, mivel a dzsentri a kereskedelembe, a bankszakmába és az iparba nem kívánt belépni (A magyar társadalom akkor nem sokra becsülte a kereskedelmi tevékenységet.),6 viszont irigykedve nézték a zsidóságot. Egyetlen jövedelemforrás állt nyitva a dzsentrik előtt: hivatali állások a közszolgálatban. De vagyonuk ezzel nem nőtt, s 1900 körül jövedelmük mind kevesebbet ért. 1890 táján a „dzsentri” szó jelentését lassan-lassan átfedte egy másik fogalom: az „úri középosztály” kifejezés. Ez már a várossal való azonosulás erősödésére utal. Az irodalomnak is témát adott a dzsentrik büszkesége és pénztárcája között tátongó áthidalhatatlan szakadék. Hibájuk a szűk látókörű nacionalizmus, mely a régi, megye méretű hazafiságból sarjadt. Szerették a cigányzenét és a frázisokat költészetben és politikában egyaránt, sekélyes műveltséggel rendelkeztek. Illúzióik és hiányos világpolitikai ismereteik meghatározták a nemzet sorsát. Az egyik általánosan elfogadott eszme szerint a dzsentri volt a magyarság zászlóvivője, a nemzet igazi képviselője. A másik faji eszme: a dzsentri nem volt zsidó.

Ez a bonyolult történelmi időszak képezi a regény alapját, s ezt jeleníti meg a szereplők sorsa is. Hintáss Gyula alakjában fejeződik ki a dzsentroid nagy- hangúság, frázisos retorika, érzelmi dagály karikatúrája. Cenci és Döme, a két öreg pedig a régi világot képviseli, mindent megtéve azért, hogy visszaszerezzék a földet, s vele a nemesi rangot. A Schapringer család pedig a zsidó társadalmi réteg képviselője. Fenyő István szerint7a regény nem a polgári fejlődés, a kapitalizálódás ellentmondásait veszi célba, mint inkább azt, hogy ez a történelmi osztály mit sem tesz az elháríthatatlan új viszonyokhoz való alkalmazkodásért és a rá hagyományozott magatartás-paneleket ismétli. Ez Nelli alakjában fejeződik ki a regényben.

Hanák Péter megfogalmazásával élve8 a századvég válságát Imrus egy tőle idegen, ellenséges, fejlődésrekesztő világ epedve várt pusztulásaként élte át. A századforduló korhangulatában a rezignált végérzet és türelmetlen jövendővárás egyszerre volt jelen. „A nagy kulturális erjedésben Budapesten is hangot kapott a közösségből és a közéletből kihulló egyén szecessziós életérzése: a menekülés a silány és fenyegető valóság elől, a sehová sem tartozás keserve. A hangadók nem az asszimilált vagyonos polgárságból és értelmiségből kerültek ki, hanem a süllyedő dzsentri és kisnemesség érzékeny idegzetű tagjaiból, akik az identitásvesztés kálváriáját járták meg.

A magyar politikai élet válsága a főváros anyagi virágzásával esik egybe, s egyszerre bontakozik ki azzal a felismeréssel, hogy új eszméknek, új alkotókész