Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - TANULMÁNY - 125 éve született Babits Mihály - Szalay Adrianna: Poétika és textológia: a szecesszió stílusé és a Halálfiai kritikai kiadása (Kísérlet az irodalmi szecesszió összetevőinek/formavilágának vizsgálatára)
Szalay Adrianna ségeknek, új művészi formáknak kell eljönniük. Vargha Kálmán szerint9 Krúdy fogalmazta meg a századforduló újromantikus áramlatainak apologetikáját a Hét bagolyban: a magyar fin de siécle (a.m. századvég) fiatal íróinak újat kereső, ideges nyugtalanságát a merev szemlélet és életfelfogás ellen, amely a kiegyezés utáni éveket jellemezte. Az egész fin de siécle romantika erős mértékben gyökerezik a dzsentriréteg bizonytalanná vált létformájában és valóságtudatában. A szubjek- tivizálódás és a pszichológiai tendenciák hangsúlyozódása a századvég általános jellemzője lesz, ami lírai természetű, a fin de siécle érzékeny individuumának reflexe az arisztokrácia, a polgárság gondolat- és érzésvilágának visszatükrözésén. A modem író pedig érvényesíti új látásmódját és érzéseit. A valóság lényegének újraalkotásával a szépirodalom nyelve megújul, a művészet fordulópontjához érkezik. A regény „Nelli” című fejezetének 6. része jól kivehetően érzékelteti a szecessziós formastruktúrát, illetve a fentebb vázolt korhangulat irodalomban megjelenő képe. Babits azt mondja, hogy a regény írójának ismernie kell „a szó mögöttes zenéjét” is. Azt a titokzatos fluidumot, amely szórend, inverzió, metonimikus szókapcsolatok (vagy azok váratlan megszakadása), szóhagyomány alkalmazása, mondatok lejtése és még oly sok más nyelvi elem felhasználása által futja be a költői beszéd áramköreit. Ez a megoldás gyakran az ábrázolás ellenére fejezi ki a költő-regényíró törekvéseit, aki ezúttal mindenekelőtt egyetemességet, létösszegzést, életszintézist kíván művében teremteni.10 Erre szolgálnak a nagybetűs fogalmak, melyek egyrészt Fenyő István szerint a századelő szecessziós divatjára jellemzők, másrészt elvontságukkal sorsszerűséget éreztetnek, melyet valahol a mélyben meghúzódó titokzatos erők mozgatnak, illetve iróniát is hordoznak. A részletben" Imrus távol érzi magát a gádorosi világtól, az öngyilkosság gondolatával baktat a Margit hídig: „ Ott künn tavasz volt, napfény és olvadás. A tócsák lánggá égtek s a lángok tócsává. Muzsikás fény volt ez, mert az olvadás zenélt: a csobbanások csiklandó, ezerhangú kórusával! Imrus a Dunához került, ahol már nem volt jég s mégis mintha csupa úszó és olvadó jégtorlasz volna a világ: hajók és paloták! A koronás hegyek a ködbe olvadtak; s tetejükön nagy lángkapuk nyíltak, e- gyenest az égbe! Dekadens alkony volt, amely hajnalt mímelt, mint az egész modern kultúra! Hajnal vagy alkony: mindenkép glória, glória! ... Vérének ritmusa kergette, egy fiatal és elkapott élet! Most élt és felszabadult: minden félelmen túl! ... Még a Halál gondolata is élet volt és szenzáció: belevetni magát e csillogó vízbe s elúszni zenés árján! Eddig tengő, rab, elnyomorult, gyermek, aki nem tehetett semmit: most itt állt az igazi Életben, az igazi történésben, egyedül, szabadon, a fenséges Halál partjain! Felnőtt volt, hős volt, regényt élt! Mint hajós, aki elhagyta a kikötőt: s akinek a halál veszélye az élet kezdetét jelenti. Imrus talán sohasem hitt kevésbé a saját halálában, mint ekkor: sohasem érezte jobban, hogy vulkánt hord magában, amelynek még ki kell törnie! Talán valami nagy szimbolikus eseményt várt, amilyen regényekben szokott ily peripetiákon történni, valami hirtelen fölfejlését az emberiét moráljának. Bizonyos, hogy itt állt, az annyit sóvárgott Élet közepén. ”
