Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Duba Gyula fizették a terheket, denáriusokat és rhénes forintokat, posoni mérő és véka búzákat, míg „hellységünk két kövő malmának minden szombati vámja a plébánusé”. Ez a történelminek mondható tűrés aligha ismerhette a győzelem örömét és a diadal büszkeségét, annál inkább a túlélés bizodalmát és a megmaradás esélyeit. Ám érthetővé teszi, hogy a tizennyolcadik század végén, amikor a gyarmatiak a fensőségtől engedélyt kaptak, hogy felépítsék templomukat, a Paluskák eltűntek a faluból, száz év múltán az emberekben már csak rossz hírük élt és a kései Bakai meg Duba ősök azt sem tudták már, a falu melyik részén laktak. A hírhedt Paluska-háznak nyomasztó emléke maradt a jelenre, sötét árnyaik sorra elenyésztek. Érni képzeletébe azonban befészkelődött a ház léte s megragadta figyelmét. Paluska ház... mennyire idegen, s mégis milyen dallamos, szinte jó kiejteni. Kik lehettek a Paluskák? Mi lett velük, honnan jöttek és merre tűntek el? Hogyan lehet, hogy senki nem tud róluk semmi biztosat, mégis megmaradt a nevük? A házuk pedig valahol itt van a faluban, de nem tudni, hol! A kérdéseket magában tette fel, szinte csak érezte őket. Olyan érzés volt, mint amikor valaki várakozóan maga elé néz, de tekintetének nincs iránya, sem várakozásának tárgya, csak távlata valahol a messzeségben, melyről nem tudja, meddig tágul, de bízik benne, hogy egyszer elér a végére. Anyja csak annyit mondott a Paluskákról: rossz emberek voltak, régen éltek! Nem is emlékszik már rájuk senki...! S közben nem is nézett Ernire, mint akinek sem a kérdés, sem a válasz nem fontos. Állt a tűzhely mellett, cukros tejet forralt és kenyeret pirított. Aztán öregmamát kérdezte, az ránézett, jól megnézte Ernit, vizsgálta szinte, s mintha gondolkozna a válaszon, arcán bosszús árnyék suhant át: - Haszontalansá- gokon töröd a fejed... okosabb dolgokon gondolkozz! Hogy a Paluskák...? A régiek még tán tudták, kik lehettek, de... ma már azt se tudjuk, hol laktak... az idő elpusztította őket...! A makacssága azonban nem hagyta Ernit, nem nyugodhatott, olyan dolog volt ez, amiről többet akart tudni, szinte mindent. Egy reggel Sípos Zsuzsa nenőt is megkérdezte a Paluskákról. Rossz bőrben volt a néne, nagyon lefogyott, keskeny arca csupa ránc, sovány fekete árny, s mintha mindig dideregne, a fázékonyság már sosem hagyja el, a kályhánál melengeti a hátát és motyog magában.- A Paluskák... szomorú történet az, nagyon szomorú... régen tudtam egy éneket, egy papról szólt, akit gályarabságra vetettek, de egy hollandus tengerészkapitány... valami admirális kiszabadította és hazagyütt... Olyan bús ének vót, hogy Zoltán úrnak se daloltam el... el is felejtettem. S mintha felizgatta volna, hogy elfelejtette a régi éneket, beleborzongott és láthatóan didergett, s azt mondta: - Hazamegyek, mert nagyon fázom... Elment és öregmama azt mondta:- Már nem a nyomában jár a halál, hanem a közelében settenkedik, a háta megett vár... vagy már benne is van, csak nem látjuk még... S Eminek eszébe jutott, ahogy a fegyvemekiek a vecsemyére és az éjféli misére jönnek, hosszú sorokban, feketén...
