Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Az aranyóra legendája előre, hanem visszafelé is folyna, egykori képeit felvillantva mintegy újra termeli önmagát, megidézve szellemét visszatér és megfog, kérdéseket tesz fel, melyekre nem ad feleletet, megbüvöl és elbizonytalanít. Arra késztet, hogy mérlegeljük súlyát és keressük értelmét, de gyakran csúfondárosan, már-már nyelvet öltve sugallja, hogy nincs is értelme, rejtőzik előlünk, valószínűleg a mélyére nem hatolhatunk, és minél jobban távolodik, annál inkább értelmetlenné válhat. De a súlyát mégis érezzük! Varázsos ereje lehet, megragad és fogva tart. A múlt kezdte birtokolni Ernit. Meséket olvasott és a hittanból ókori történeteket tanult a teremtésről és a paradicsomról, Éváról, aki vétkezett az almával és Adámról, akit miatt kiűztek a paradicsomból, aztán Ézsauról és Jákobról. Sem a meséket, sem a bibliai történeteket nem fogta fel mélységükben, de a képzeletét foglalkoztatták és lekötötték. Megsejttették, hogy valami van mögöttük, lenni kell valaminek, csodás rejtélynek és titoknak, amelyet talán soha senki nem tudhat meg, mégis érzi a jelenlétét, s ez a sejtés arra készteti, hogy képzelettel próbálja megközelíteni, kitalálni vagy töprengeni felette... Megérezte a fantázia erejét, a képzelet bűvös hatalmát és a képzelődés határtalan lehetőségeit, mindez homályos érzésként gomolygott benne, nem tudta, de ennek értelmében viselkedett, s kezdett hinni abban, hogy amit a képzelet megtapasztal, az igaz lehet... Luca napján az ablakba tett csizmáikban cukorkát, csokoládét és szentjánoskenyeret találtak, majd tíz nap múltán késő délután az alvégről ünneplőbe öltözött emberek vonultak az utcán a felvég felé. Csoportokban vagy párosával jöttek, többnyire idősebb férfiak és asszonyok feketében, de fiatalok is voltak köztük. Emi anyjával a házuk előtt állt és nézték az idegeneket, kucsmákban, nagykabátokban, meleg kendőkbe bugyolálva mennek a felvég felé. Anyja mondta, hogy a fegyvemeki római katolikusok, vecsemyére jönnek a templomba, de sokan az éjféli misére is itt maradnak. Érni kételkedett, nem értette, szerinte nappal kell járni a templomba, délelőtt, hogy e- bédig befejeződjön az istentisztelet, vagy délután, ebéd után, az esti etetés előtt, mert aztán az állatokkal kell törődni, nem szokás este templomba járni, sem éjszaka, mert akkor már mindenki alszik, talán még isten is pihen...!-A katolikusok mások, mint mi... más szokásaik vannak... - anyja örült, hogy milyen kis „okmány” az ő fia, mindenre kíváncsi és milyen értelmes kérdései vannak, mintha már felnőttként gondolkodna -, karácsony estéjén éjfélkor mennek templomba a szentmisére...! Emi még sokáig a házuk előtt maradt, nézte a fegyvemekieket, néha csak szállingóztak, mint a kezdődő hóesés, aztán megsűrüsödött a menetük, messziről jönnek gyalogosan a hideg téli időben, a kezdődő havazást sem bánják. Puha hóesés kezdődött, a játékos, finom hópelyhek egyre sűrűbben szálltak alá a sötét égből, befedték a kövesutat, s már a fegyvemekiek nyomát is őrizték, s Emi arra gondolt, hogy karácsonykor a hónak is kell hullni, az ünnephez tartozik, így van jól, ilyen a téli világ rendje, karácsony estéjén mindig esik a hó, de az ünneplőbe öltözött fegyvemekieket mégsem értette, mégha katolikusok, akkor sem...
