Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Duba Gyula Nagy Sándornak, a bojtár zsákjába és egy nagy szőrtarisznyába kerülnek, egész idő alatt a pásztor beszél.- Bizony így vagyunk... türjük a bajainkat... - mondja öregattyának, aztán komoly hangon a gyerekekhez szól, s a felnőttek tudják, hogy somolyog a bajsza alatt. — Osztán jók legyetek ám, ha haszontalankodnátok, ott a supra... lesz nemulass...! A fűzfavesszőt, a szegen lógó tizenhatos alá a sarokba állítja öregmama. S a tehenes elmegy a bojtárjával a felvég felé, mintha minden onnan indulna és ott is végződne. Érni ismét megérezte a felvég sejtelmes voltát, nem tudja, hol lakik Nagy Sándor bácsi, csak annyit, a felvégen... Múlnak a napok, a föld már kopogott, hajnalban fagyott, és reggel, amikor Érni iskolába megy, bévülről szúrósan csípi orrát a hideg. Két hét telhetett el, amikor a felvég ismét jelentkezett. A nappal megszürkült, de még nem sötétedett, tompa homály ereszkedett alá a magasból, öregmama vacsorát főzött, erősen rakja a tüzet. Az ajtó üvegén kövér cseppeken rakódott le a pára, mintha izzadna az ajtó, kínlódna a kettősségtől. A pitvarban fagypont alatt a hideg, bár az ívóvíz még nem fagyott be, reggelre majd be kell tömi rajta a jeget, ha meríteni akarnak belőle. Az ajtó belső oldala meleg párákban úszik, szinte gőzölög, izzad szegény üveg. A kövér cseppek éjszaka aláfolynak a barna deszkán és az ajtó széle alatt a földre ülnek, a döngölt talajra csepegnek, s reggelre vékony jégcsapokká fagynak. Emi ki sem nyitná az ajtót, megfogják a láthatatlan jégcsapok, a felnőtt tépi fel őket, aki elsőnek megy ki a szobából. Ilyenkor a jégcsapok reccsenve és pattogva elszakadnak és a megnyíló ajtón maga előtt szürke párákat tolva tódul be a fagyos levegő. Azon a délutánon is ilyen zimankós este készülődött, amikor Érni meghallotta a felvégen a zenebonát. Mintha nagy vasfazekakat püfölnének, és erős kolompokkal, amilyet a csordabikák hordoznak a nyakukban, kicsiny, de mély hangú harangokkal zajonganának, közben kiabálás és kántálás hallatszik, s egészen sötétedésig tart, s még azután is sokáig az éjszakában.- Pucoljátok ki a csizmátokat — mondja anyjuk -, mint Mikuláskor... kitesszük az ablakba... talán Luca hoz valamit nektek is... a csizmátokba teszi és tovább áll., ma Luca napja van...! Öregmama a tűzhelynél áll, lámpát még nem gyújtott, bár a szobában már sötét van, még látunk... mondta, majd így folytatta:- Luca napján az ügyes faragómester sámliszéket készít... aki rááll, meglátja a boszorkányokat...! Nem gondolt rá, hogy Emiben alapozzák képzelettel teremtett világának körvonalait. A mesevilágot, benső lelki életét, mely sok év után emlékképek formájában támad fel benne ismét. Arra készteti majd, hogy mesélőkedv ébredjen benne, vágyakozás, hogy jó lenne feltámasztani azt az egykori mesevilágot! Most még nincsenek emlékei, sem múltja, a tudata tiszta lap, makulátlan felület, a folyamatos jelen pillanatai írják rá a jeleket, hieroglafikus képeket, és éppen ezeknek az életjegyeknek, a képzeletét megérintő és megtermékenyítő jelenségeknek a révén keresi benne helyét, mintegy beleköltözik a múlt. Amikor emlékezünk, az időfolyam mintha nemcsak
