Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Az aranyóra legendája a magyar zászló látható Éljen a haza! felirattal. A pitvar kijárati ajtaja állandóan nyitva van, csak éjszakára csukják be, veréce zárja a bejáratot, az ajtótól jobbra keskeny ablak, alatta a télire behozott leander, vagy oleander, a faluban mindent másképp neveznek el, mint a hivatalos neve, itt vészeli át a magas növény a zord időt, mellette alacsony pádon vizesvödör áll, néha hajnalra vékony jégkéreg fagy a tetejére. A hátsóházból kiszűrődő fényben fogadja öregmama a gulyást és bojtárját, mögötte állnak a gyerekek anyjukkal, öregattya nem jön ki a pitvarba, az asztalnál ülve várja egykori barátját, Nagy Sándort. S amikor az kinyitja a verécét, öregmama beinvitálja a vendégeket: Isten hozta, jöjjenek beljebb, Sándor! A hátsóházban, leginkább a gazdának, így köszön a tehénpásztor:- Jó estét a házban mindenkinek!- Isten hozott, Sándor! - válaszolja öregattya.- Meg a lábam... - nem mosolygott a bajuszos, kissé hajlott férfi, baráti hangon szólt, öregattya pedig felkelt az asztaltól, elébe jött és kezet fogtak. - Kívánok a ház népének áldást és békességet, földi javakban gyarapodást, állatokban szaporulatot és mindenkinek friss jó egészséget... Szemben állt egymással a két magas öregember, fejük szinte a mestergerendát érintette, Emi fekete óriásoknak látja őket, az idő elmúlt irdatlan tömege áll mögöttük, de senki nem veszi észre, mert mindnyájan benne élnek. Öregattya gömbölyű, hasas üvegben pálinkát vett elő a vakablakból, s a pásztorember nem hárította el, ivott egy stampedlivel.- A falu nagy, Józsi, hosszú előttünk az út...! Érzed még barátom a komitácsi golyót...?!- Mindig érzem azóta... különösen rossz időben... nem vette ki a tábori felcser, azt mondta, ha hozzáér egészen megbénulhatok... azóta is a testemben hurcolom... Beste egy féreg, megrokkantott, de hát... meghalt a rác is, aki meglőtt...- Tudom én... ott voltam... S az idő most sem mutatja magát, felidéződik, de vissza nem tér. A tehénpásztor a hóna alatt tartott vesszőnyalábot öregmama felé nyújtotta, ő pedig kötényével megfogott egy vesszőt, kihúzta a csomóból, és megcsapkodta vele a pásztor csizmás lábát. Nagy Sándor bácsi esetlenül, komikusán kapkodja lábát, mintha táncolna, nehézkes és keserves táncot járna, jelentősége a múlt ködébe vész, talán a gyerekeknek szól, néhányszor megcsapkodja öregmama a nagy csizmákat, megtáncoltatja a pásztort, mosolyra késztető jelenet, mégsem nevet senki, szertartás ez, nem mulatság, közben öregmama azt ismétli néhányszor: — Hajcsd ki, brücs ki, hajcsd ki...! Emi érteni véli a szavakat, mégis úgy érzi, nem tudja, mit jelentenek, értelmetlenek mégis, mert semmit nem jelentenek, talán önmagukat se jelentik, csak a hangzásuk értelmes. Talán valamiféle varázsigék, csak a beavatottak értik, de lehet, hogy ők sem. Mert talán valóban nincs értelmük, csak szólamok, szólások, az emberek megszokták s néha ismétlik őket, de az értelmüket már régen elfelejtették. A tennivalók azonban megmaradtak, öregmama frissen sütött kenyeret és egy üveg bort ad
