Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Duba Gyula elhangzik, régimódi! A parasztgyerek télen a házba szorul, mint az állatok, a lovak és tehenek az istállóba, a juhok az akolba, nyáron a természetben, viháncolt és kötetlennek érezte magát, birtokolta a szabadságot, s amikor négy fal közé szorul, rabságba szinte, ösztönei lázadoznak ellene, robbanással fenyegetnek, ki bírna ilyen ketrecbe zárt ösztönös erővel? Délelőtt iskolában van, de azután egész nap nem lehet „bírni” vele, csikóként toporzékol. Az öregek tudták, hogy kell lenni valaminek a szobában, látható jeleként a rendnek és fenyítésnek, mint a büntetés szimbóluma. A tehenes pedig, egész éven át csatangoló borjakat és teheneket, nyugtalan bikákat fegyelmez, tudja, hogy az erős fűzfavessző a sarokban jobb belátásra bírja a gézengúzokat. De Emi csak azt érzi, hogy Sándor bácsi is a felvégről jött, ahol gyakran történnek furcsa események és szokatlan dolgok, amilyenek az alvéget elkerülik, mintha az alvég rendhez szokottabb, fegyelmezettebb része lenne a falunak. Mégis sejti, hogy a supra azoknak az érthetetlen drámáknak és egykori tragédiáknak a világában nyeri el értelmét, amelyekről Sípos Zsuzsa nenő énekel, a tűzhely vasszéléhez támaszkodva kántál jajogva, megénekli a dolgok hiábavalóságának hangulatát és az értelmetlen halál feletti bánatot, mintha a múló idő érthetetlen titkai miatt panaszkodna. Megérzés ez, nem tudatosul Emiben, de már benne él valahol, s egyszer valóság lesz, hasonló ahhoz, ahogy képzelete megismeri és elfogadja a mesék hihetetlenségeit és a csodákat, furcsák, de igazak lehetnek, bár nem úgy, mint a megfogható dolgok és látható jelenségek. A mesékben azonban lehetségesek, titokzatos dolgok, csodás világ, ahol tündérek és manók élnek, sárkányokkal küzdenek meg legyőzhetetlen vitézek, s azért igazak, mert ott otthon vannak. Más helyeken, a valóságos világban talán nem is létezhetnek, nem mindenki számára és csak egyes helyeken vannak, annak a számára, aki hisz bennük és látja őket, ahogy küzdenek és csodákat tesznek... így van Érni az öreg tehenessel is meg a suprával, és Sípos Zsuzsa nenő kántálva énekelt történeteivel, kételkedik bennük, mégis elhiszi őket, csodálja szépségüket és várja, hogy az ő számára is beteljesüljenek. Nagy Sándor bácsi bekopogott az ablakon, s megvárta, míg elébe mennek a pitvarba. Minden természetesen történik, mégis mintha szertartás lenne, ceremoniális törvényekkel, mindenki ismeri őket és alkalmazkodik hozzájuk. Közvetlen jelenet, mégis emelkedett, mert egyszeri, nem mindennapi. Csak a környezet megszokott, mégis illik az eseményhez, mintha némileg archaikus, múltbéli vonások kötnék össze őket. A tiszta szoba és a hátsóház között van a pitvar, a ház bejárata, amolyan előszoba. Középen alacsony falrész osztja ketté a menyezetét, s a hátsó részt alkóvszerüvé teszi, melyet mennyezetként a füstölőnek szabad kéményben kicsúcsosodó boltozata fed be. A keresztfalon egy sor festett tányér, színes népi kerámia, virágokkal, madarakkal, kakasokkal és női nevekkel - Gizella, Margit, Zsófi - díszített tányérok, egy részük az alvégről került ide, még a Monarchiából valók. Más részüket már a köztársaságban vásárolták Varró Idának, nászajándék a fiataloknak. Ezek a köztársaságbeliek más jellegűek, magyaros színűek, ám láthatóan sablonnal festettek, nem kézi pingálásúak, Csehországban gyártották őket, mégis akad köztük olyan, amelyen
