Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Az aranyóra legendája fogadja el igaznak. Valami alaposság van benne, gondolta magában, eltökéltség, hogy mindent tudjon, valami mélység... csak tudnám, kire ütött...?! Erezte a fia másságát, jól látta, hogy komolyságával és tudásvágyával elüt a többiektől, s eszébe jutott, ami néha minden anyának eszébe juthat, mi lesz ebből a gyerekből! Nem olyan lesz, mint az apja, nagy és erős, vékonyabb csontúnak és gyengébb testalkatúnak mutatkozik, madárcsontú, vézna szegénykém, aprócska is, mintha inkább az én vérem lenne. Vigyázni kell rá, a szokatlan természete miatt, támogatni és védeni, megérzik ezt az anyák. A férfiak, öregmama is, s az egész falu meg az életmódjuk, a munka és a szokások kemény rendje, az érvényesülés és helytállás követelményei nem érzékenyek ilyen tulajdonságok iránt. Nem értik, inkább lebecsülik, gyengeségnek, gyámoltalanságnak tartják, ilyen embert nem vélnek életrevalónak. Emit neki, az anyjának kell majd védeni! Emi korán megnyilvánul, mutatja egyénisége vonásait, bátorítani kell őt, védeni ha kell, támogatás híján szerencsétlen lehetne, elkallódna. Anyja megsejtette fia csírázó jellemét és szövetségese lett fejlődésében. Igyekezett megérteni és megadni, amire szüksége van, s amikor Emi megbántotta őt, makacskodott vagy visszabeszélt, annyit mondott neki csupán: majd megbánod...! Jól számított, ismerte a fiát. Emit a megbánás és szégyen olyan szívszorongató érzése fogta el, hogy sírni szeretett volna, elvetemültsége miatt szerencsétlennek érezte magát, korán megismerte ezt a bánatot, az önvád marcangoló keserveit... magába roskadt a keserűségtől, s nem szólt, szinte agyonnyomta a bánat, hogy rossz volt anyjával szemben!... Máskor viszont, amikor Emi tovább erősködött, makacsul és ön- fejüen kötötte az ebet a karóhoz, s anyja belátta, hogy nem bír vele, tehetetlen vele szemben, Emi apjához fordult: szólj rá, apja! S apjának már szólni sem kellett, fia vitézsége elillant és szertefoszlott, mint vesztes csatamezőkön a régi dicső fények... megszelídült s motyogott, magában pusmogott, apja nagyságának és erejének engedett, visszavonult s a hangja is elcsuklott, anyja már megsajnálta, apja pedig azt gondolta magában: gyenge, de keményfejű, makacs... sok bajunk lehet még vele! Nehogy vakarcs létére méregzsák legyen...! Mindketten érezték, hogy Emi fejlődése, testi-lelki kibontakozása nem a fizikai valóság tárgyi világa felé, hanem a tudás és képzelet szellemi tartományai felé irányul. Amikor Nagy Sándor bácsi, hóna alatt a supranyalábbal bejött a pitvarba, mindenki természetesnek találta, régi szokás. Emi azonban úgy érezte, hogy olyan, mint egy látomás. Okát nem tudta, így hatott rá, sejtésként hatott rá, látomásos alak. Mintha a meséből jönne, valóságos, mégis képzeletbeli lehetne, amit mond és tesz, valószerűtlen, szinte értelmetlen, mégis szép, szinte titokzatosan felemelő. De nem tudja az értelmét. Mintha régi világból érkezne a fűzfavesszőkkel, a suprákkal, s amit mond, olyan régies, amilyen egykor az élet lehetett. A tehenek ősz óta az istállóban vannak, a kopár legelőn nem lenne mit enniük, meg az esők és szelek ellen is védeni kell őket, s a tehenes mintha a fizetéséért jönne, egy cipót kap és egy üveg bort, a cipókat zsákba gyűjti, az üvegeket tarisznyába, a bojtárjával járják a falut. De miért hozza hóna alatt a suprákat, melyek majd a sarokban állva kordában tartják a gyerekeket, megfenyegetik vele őket, ha a suprát előveszik a sarokból. A beszéd is, mely közben
