Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Duba Gyula és akadozva olvas, vadul néz, mikor Vértes tanító néni azt mondja, hogy keményfejü, s korholja őt, talán aki nagyon erős, annak nem kell okosnak lenni...?! A felvégnek, vagy ahogy mondják, a Turiánnak vagy Suttyonnak az idegensége, amit ezek az archaikus nevek csak növelnek benne, a rejtélyessége idővel nem hogy csökkenne számára, hanem mintha egyre inkább dagadna. Mintha az ismereteivel az idegenség is növekedne. Emi otthonosságának a körei úgy tágulnak, mint a tóba dobott kő nyomán a vízgyürűk. A vén alsóházból, a kicsiny vályogépület szobájából indulnak ki, ahol született, folytatódnak az udvarral, a kerttel, érzékletesen kitágultak a felső házzal és az istállókkal, mohón kicsaptak az utcára, a „mi sorunkra”. A kövesét vagy „tőtés” még messze volt számára, arra csak a szüleivel járt, mikor az alvégre mentek, fokozatosan tágultak a körök és nyílt meg számára a falu világa. S akkor hol még a táj, a dombok és mezőségek, a szőlők, erdők és vizek birodalma s hol vannak a szomszéd falvak! Mikor még a felvég is rejtélyesnek tűnik fel előtte. A kerten át kimegy a pajtákon túlra, onnan a világ minden tája felé tekinthetett, jobbra az Ebes dombját látja, egészen a házakig ér, az ott már a felvég, mindjárt a felvégi pajtáknál kezdődik a szelíden púpos domb. Mögötte a Berekalja szőlői meg a Szurdok akácos, ezek már a vizek felé lejtenek, onnan a házakig bejárnak a rókák, a szérűk pedig a görényeknek nyújtanak alkalmas tanyát, rejtekhelyet, éjszakánként lopják a felvégi tyúkokat. Az alvég másféle hely, nyílt terep, nyugatnak végtelen mezőség, széles lapály tágul, a távolban óriási fűzfák messzi látomása, ott kezdődik a vizek birodalma, ott fehérük a Malom s érzékelhető a Beton, oda még semmiképp nem mehet, mert veszélyes vizek keresztezik egymást, s ott van a Mélyvíz, amelynek lustán forgó, éppen csak örvénylő vizébe hiába buknak alá a legények, nem érik el a víz fenekét, talán nincs is alja! Arra van a rozoga fahíd a Perecen, kékesszürke és szúette, repedezett gerendájáról, karfájáról egykor egy Emihez hasonló gyerekecske, a mezőre merészkedett és felmászott a rozoga gerendára, hogy jobban lássa a folyócska délnyugat felé tolódó vizének tükrét, ez a vigyázatlan, vakmerő fiú a vízbe esett és belefült, nem volt senki, aki a segítségére siessen. Később lesz majd lehetősége Eminek, hogy ezeket a helyeket megismerje, amikor majd tud vigyázni magára. Az ő világa most még a Templom-pusztától az alvégig terjed, s az udvartól a kerten át a pajtákon kívülig, a felvég pedig mind újabb dolgokkal lepi meg, melyek jelentését és értelmét nem ismeri. Néha ezeket a meglepetéseket előre jelzi a véletlen. Dezsivel hajba kapnak, Emi elvette tőle a színes ceruzát, egyik vége pirosán ír, a másik kéken, és Dezsi sími kezdett, öregmama rájuk szólt.- Nemsokára jön a tehenes a suprával... aztán majd jók lesztek...! Érni tudja, hogy a suprától félni kell. Dezsit még nem érdekli, nem tudja, mi a supra! Nyűgösen siránkozik, még kicsi! Gondolja Emi, de - szerinte — akaratos és pacsmag, ezért tűri a gyerekességét, azt gondolja, az okos enged, a szamár szenved...! Egyszer anyja azt mondta: Dezsikének még nem nőtt be a feje lágya! S a kép, bár pontosan nem értette, hatott Ernire: kicsi, nem nőtt be a feje lágya! Ebben is következetes volt, megtapogatta a feje búbját és keménynek találta, megnyugodott, az ő feje lágya már benőtt...! Anyja nézte, de nem mosolygott rajta, mindenről meggyőződik, azután
