Irodalmi Szemle, 2008

2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)

Az aranyóra legendáj;

sok a távoli erdők mélyén bonyolódnak és a nagy, nyílt mezőségeken zajlanak, a gyümölcsfákkal tarkázott szőlősdombok sövényeiben és az akácos árkok rejtekén, mindezek izgatták őt anélkül, hogy nyugtalanságára, sejtéseire és kérdéseire világosság derült volna, időnként szűkszavú válaszokat kapott apjától, de nem avatta be semmibe. Kicsi volt még, a válaszokat gyakran nem is értette, s így leszokott a kérdezésről, a kevés szavú férfiakhoz alkalmazkodott, talán az embernek ilyennek kell lennie, hogy kimondott szavai annál súlyosabbak legyenek. De az is lehet, hogy a kevés szavúság a bensőjében élt, a génjeiben, az ösztöneiben lakott, és felesleges beszéd helyett inkább gondolkodásra ösztönözte, hogy a dolgok nyitját magában, a bensőjében keresse és találja meg, akkor állítson valamit, ha nagyon érzi, hogy mondanivalójának értelme van és igazat mond...

Némán figyelte, ahogy apja tölti a patronokat. A téglavörös hengerecskék, a hüvelyek alján, sárgaréz foglalat közepén rozsdapirosan csillog a kapszli, apja majd, hogy kéznél legyenek, széles bőröve dudoros zsebeibe dugja a töltényeket. A fekete vadászlőpor lapos szemcséjü anyag, plégdobozban van előtte az asztalon, mellette a fekete nyelü, sárgarézből készült adagoló, apró csésze, melynek ürméretét állítani lehet. Emi már tudja, hogy a tizenkettes kaliberű tölténybe több lőpor kell, a húszasba viszont kevesebb, mint a tizenhatosba. Apja a tizenhatos méretre állítja az adagolót és kiméri a lőport. Ujjnyi vastag fojtást nyom a hüvelybe, az adagoló nyelével szorosan betömi, jól zárja a lőport. Erre jönnek a sörétek. Az apró ólomgolyócskákat is az adagolóval tölti a patronba, megtelik a vörös henger, a sörétek fölé vékony papírfojtás kerül, majd a töltény végét forgatható szerkezettel visszanyomja és lekerekíti, feszesre formálja. Nyugodtan, körültekintően dolgozik, van idő a hosszú estén, a jó töltény alapos munkával készül, ez a biztos lövés feltétele. Fácánra és nyúlra apróbb söréttel tölti meg a patronokat, de nagyobb, nullás söréttel is készít féltucatnyit rókára, netán valamelyik csenderesből őz vagy vadmalac kerülne a hajtásba.

Megtölt vagy harminc patront, a kész töltényeket a széles öv dudoraiba nyomkodja s az öv megtelik a piros töltényekkel. Érni apja felkel az asztaltól. A falon az ágyak felett hatalmas árny jelenik meg és megy vele az ajtó felé, s mozog, ahogy a bőrövet a tizenhatos mellé akasztja és visszajön az asztalhoz, s az árny eltűnik, amikor Emi apja leül. Összecsomagolja a lőport, a sörétet és eszközeit, és a mestergerendára teszi. Majd kimegy, de nemsokára visszatér és új munkába fog. Dohányt vág és cigarettát tölt. Mindennapi foglalkozásai, esti munkája, Emi számára mégis érdekesek, valamit sejt mögöttük, amit még nem tud, de egyszer majd megismeri. Ha felnő és nagy lesz, leveheti majd a tizenhatost a szegről és töltényeket készít bele, „patronyokat”, mint apja, és vadászni megy a többiekkel, talán Bori Bélussal és Buda Vilivel, de még nem tudja, kivel, s abban sem biztos, hogy dohányt vág-e és cigarettát tölt-e majd, mint apja, mindez még ismeretlen, a tisztázatlan kérdések válaszai a jövő távolában várják, nem gondol rájuk, de sejti őket. Ismét apját figyeli, a száraz dohánylevelekkel kezd dolgozni. Kisimítja és egymásra rakja a rőtesbarna leveleket az asztalon. Kemény szárukat, a cupkát letépi, avatottan bánik a dohánnyal, mintha a dédapák tubákkészítő tudományát örökölte volna, bár annak kora már lejárt. Megérzi