Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Az aranyóra legendája éjszaka és szellemi sötétség, sötét barlangok és sötét lelkek, sötét szándékok és sötét eszmék, s végül legújabban sötét vagy fekete lyukak a világűrben, melyek óriási belső energiákkal bírnak és maguk körül mindent elnyelnek. Az egykori lámpagyújtások idejének emléke, Érni még nem tudhatja, sokáig él az emberben, élete végéig szinte, mint az elsüllyedt Atlantisz varázsa, valahogy olyan érzés kíséretében, mintha abban az időben történtek volna meg velünk a jelentős események és igazi dolgok. De persze akkor nem tudhatjuk, ösztönéletet élünk és tudomásul vesszük a dolgokat, alávetjük magunkat törvényeiknek, de értelmüket nem keressük. Emi sem keresi semmi értelmét, teszi a dolgát. Tudomásul veszi, hogy egyszerre fény van körülötte, bár este van és nemsokára éjszaka, a lámpafény a tanulás idejét hozta, meg valamiféle kötetlenségét, nem kell résztvennie semmiben, figyel és önmaga lehet. Dezsivel nem játszik, kicsi még, gyakran érthetetlen, most is a tűzhely ajtaja előtt ül a sámlin, a vörösen izzó lyukak előtt, melyek a lámpafényben kissé megfakultak, de érezhetően sugározzák a hőt, s Dezsike a gyújtásból maradt szalmaszálakat dugja a fénylő lyukakba és örül, hogy előbb megfeketednek, majd elhamvadnak, ilyen olcsó és értelmetlen játékai vannak Dezsinek, mit kezdjen vele! A vörös csíkos vászontarizsnyát veszi elő, régi háziszőttes, ajpáé volt, a dolgok és tárgyak sokáig használódnak és megőrződnek a háznál, apáról fiúra öröklődnek, Emi benne hordja az iskolaszereket. Amikor iskolába megy, oldalán lóg a csíkos tarisznya, akár a felnőtteknek a szőrtarisznya, amikor ősszel fedni vagy tavasszal nyitni mennek a szőlőbe, vagy mezei munkába, kapálni vagy kaszálni a mezőre, ilyen oldaltarisznya hűséges társa minden iskolásnak, munkásnak és vándornak. A számtanleckéhez fog, tud már összeadni és kivonni, szorozni és osztani még nem, nagy igyekezettel, ajkát biggyesztve írja a számjegyeket. A könyvből olvasott szöveget halkan mormolja magában, szinte folyékonyan olvas, de még nem elég gyorsan. Dezsire már nem figyel, öccse szájába veszi a füstölgő szalmaszálat, cigarettázik, mint a nagyok, a felnőtteket utánozza, mint minden gyerek, utánzó állatka az emberfia... A szobát inkább a csend jellemzi, mint a beszélgetés. A nyugalmas téli esték óhatatlan velejárója a szótlanság. Mintha az életritmus lassulásából következne. A közös munka most nem kívánja az összehangolt szavakat, az együtt gondolkodást irányító beszédet, mintha mindenki inkább magával foglalkozna. A gyerekek is korán megérzik, hogy a nemzedékek kölcsönviszonya nem feltételez állandó nyelvi kapcsolatot. Mintha a nemzedékek részben a maguk világában élnének. Öregattya kalendáriumot vesz elő a vakablakból, lapozgatja, a naptárrészt nézegeti, napkelték és napnyugták változását, a holdjárás negyedeit tanulmányozza, az elmúlt év politikai eseményeinek sorában lapoz, a Barázda Naptára a köztársaság világáról tudósít. Mégis mintha másra gondolna, az esze másfelé járna, mintha inkább magára figyelne, a bensőjébe hallgatózna, mintha aggályos változásokat észlelne magán, de lehet, hogy az ismeretlen szerb komitácsi golyója adott magáról jelt a testében, elmozdult a gerince közelében, hogy szinte egész teste belerándul a fájdalomba, érző idegei szinte felordítanak, de hangtalanul tűri, nem beszél róla... Nagyanyjuk az ágy mellett ül, faragott guzsalya talpán, kövér kenderbáb van sza
