Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Duba Gyula varázsolja a dolgokat, homályba burkolja a tárgyakat. Mindent sejtelmes lepellel fed be, takaróval, amely bár nem fekete, mégis átláthatatlan. A lassan növekvő homállyal a hátsóház tere is változik. A vakablak a helyén marad, s mintha mégsem lenne ott, csak sejteni lehet, hogy a helyén van, üvege meg se csillan. A kályha felől érezhetően árad a meleg, de a lépcsőzetes építmény, sütője felmagasodva a falhoz lapul, s fekete ajtaja belevész a homályba. A vaslapon, a karikákon nagy fazékban melegvíz zümmög, finoman muzsikál a vason, de látható életjelt csak a tűztér ajtaja ad. Vörös fény izzik nyílásain, három kicsiny lyukon tör ki a fény, mintha a szemben lévő kiságyra háromszemű törpe meredne. Derengő fényt vet a gyerekágy rácsozatára, a vékony fémpálcákra, melyek között Dezsike alszik, Érni kinőtte az ágyacska méreteit. Apjuk ezt is Horn úrtól vette, egykor Horn Lacika aludt benne, majd a húga, Malvinka, számos feleslegessé vált tárgyukat apjuknak kínálja először a kocsmáros, tudja, hogy amit alkalmasnak vél, megveszi a fiainak. A kispadot is így kapták, s majd amikor a patak befagy, így veszi meg Eminek a korcsolyákat, nem spicces, hegyes orrú női korcsolyák, hanem kondorok, tompa, felálló orrúak, amilyen a férfiaknak való. A tűzhely fényeiben megcsillan a pitvarba vezető kijárati ajtó üvege, de éppen csak felderengenek a táblák barna keretükben, az udvar homálya a vasrácsos kicsiny ablakokon át mutatja magát. Ilyenkor anyjuk moslékot visz a disznóknak, majd megfeji a teheneket sajtárban hozza be a friss, langyos tejet, apjuk takarmányt és szalmát készít be, s öregattya a kamrában abbahagyja a faragást. A szobában öregmama van a gyerekekkel, vacsorát készít, amikor Emi megkérdi, mikor gyújt már lámpát?, csak annyit válaszol: még látunk, majd ha itt lesz az ideje! Az utcán járva sötétnek, eltűnőnek látszik a falu, s a fehér házak szürkék és magányosak. Mintha nem lenne bennük élet, halottaknak tűnnek fel, míg el nem jön a lámpagyújtás ideje. Öregmama ebben következetes és hajthatatlan. A lámpagyújtás ideje törvény! Nem a napszak határozza meg, sem az idő, melyet az óra mér, hanem a lámpagyújtás szükségének a megérzése, az intuíció, amely a sötétség sűrűsödésére, és ami ebből következik, a lélek igényének finom változására ügyel. Amikor öregmama azt mondja, még látni!, ezzel nem a tárgyak észlelhetőségét jelzi, hanem a lélek készségét és az ösztönök érzékenységét, amely akkor is tudja a tárgyak helyét, amikor már csak homályosan látja őket. Képzeletében és emlékezetében a helyükön vannak. Mintha misztikus állapot lenne, az emlékezés erői jutnának szerephez, érzékeinket nagyon messzi, barlangkori őseink tapasztalata érintené meg. S amikor öregmama úgy érezte, hogy eljött a lámpagyújtás ideje, veszi a gyufát a sütőről, az asztalhoz megy és a felette lógó lámpa cilinderét levéve gyufát gyújt. S a felvillanó vörös fény játékos hunyorgása egyszerre meleg emberi világgá, otthonos „barlanggá” változtatja a szobát. Fények mozdulnak el és árnyak nyúlnak, a domború hasadékból kibúvó kanócra nőtt lángnyelv ül, amely, miután öregmama felteszi a cilindert, megfehéredve szétterjed. A derűs világosság nappali hangulattal tölti meg a szobát. Mintha mindnyájan átélték volna a csoda pillanatát, amikor az ember látni kezdett. Innen van, hogy a sötétnek, a sötétségnek annyi közvetett és közvetlen jelentése van, egyenes és átvitt értelme, tárgyilagos és metaforikus, fiziológiai és spirituális tartalma, kijelentő és minősítő módja; van sötét
