Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Duba Gyula pítják, ami így van jól! De hogy milyen az örökkévaló idő, amit az óra mutat, azt soha nem értenék meg. A bátyád is, István becsületes és jó, de kemény ember, okos és mindene a föld, az időt is szerzéssel tölti, ezért nem figyel rá. Régi szokás szerint te öröklöd az órát, lányom, jól vigyázz rá és próbáld megérteni, mit jelent! S akkor Emi apja megkérdezte.- Maga után ki örökli, anyám?- Idusnak adom... ha itt lesz az ideje...! Azon a komor, hideg novemberi reggelen ilyen gondolatokkal ment ostorosán a gazda a fia után, s az most már engedelmesen „trappolt” előtte, már sietett, hogy el ne késsen, s apja a Nagyhídnál megállt és megvárta, míg Emi bemegy a kisiskola barna utcai ajtaján. Akkor megfordult és hazaballagott, kalapját visszaakasztotta a fogasra, asztalhoz ült és megreggelizett.- Az utcán is sírt? - kérdezte a felesége.- Már nem rítt... - válaszolta de nem félt tőlem... szedte a lábát, hogy el ne késsen... (...) 3. TÉLI ESTÉK Egyszerre nagy szelek fújtak, olyan erős szélviharok jöttek, hogy kikezdték a pajták cseréptetőit meg a pelyvások zsúpfedelét. Mindent el akartak „vinnyi”, öregmama meg is mondta: hozzák a fagyot! Emi mindjárt meg is kérdi:- Elkergetik a felhőket, de... honnan tudja, hogy a fagyot hozzák?!- Északról fújnak, mindig onnan jön a hideg. Nyugatról kezdték, mentek észak felé, mire a Berekaljához érnek és átfújnak a Szurdokon, nyomukban jön a hideg... az északi szél a hideget hozza, nyomában jönnek a fagyok...! Besötétedett, a hátsóházban az asztal felett petróleumlámpa ég. Gyenge fényt áraszt, félreégett a kanócon a láng, egyik felén kihegyesedett és füstölni kezdett, már kormozza a cilindert, szürkés foltot fest a lámpaüvegre. A kanóc másik szélén éppen csak pislákol a láng. Ela apád bejön, levágja a kanóc hegyét!, mondja öregmama. Öregattya az asztal mellett ül, nem szól, mintha szunyókálna, némán tornyosul a falnak s a pad támlájának dőlve, pihen. Ő mindig keveset beszél, röviden szól, a férfiak nem bőbeszédűek. Szívesen beszélgetnek, de inkább a másikat hallgatják, csak akkor szólnak, ha úgy vélik, komoly a mondanivalójuk, melynek súlya van. A nagy, erős férfiak, véli Emi, sosem bőbeszédűek, nem szószaporítók. Mesélni sem tudnak, csak nagy ritkán, amikor a katonaságról vagy a fiatalságukról meg a nyári munkákról esik szó, ilyenkor érdekeseket mondanak, de ekkor sem esnek a kitalálás, szószaporítás bűnébe, a valóságot mondják, ami megtörtént velük, s annak is a lényegét. Emi szereti, amikor este Szalai sógor jön beszélgetni. Annyit mesél, győzzék hallgatni, de mindenki szívesen veszi, s ilyenkor a többiek is sokat beszélnek, kérdeznek vagy hozzászólnak, a kozákokról kevesebb szó esik, de annál több az orosz pékmesterről, ahogy
