Irodalmi Szemle, 2008

2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)

Az aranyóra legendája

a nagy embereknek, a nemzet jótevőinek dukál! — Az órát pedig ezekkel a szavakkal ajándékozta egykori Bakai Istvánnak. - Fogadja hálám jeléül, gazda, sajnos nem jár, a rugója szakadhatott el, de legalább így nem a perceket és másodperceket, nem az órákat jelzi, nem a jelen lévő időt, hanem az állandóságot, amely sosem múlik el, tehát mintegy az örökkévalóságot jelképezi, s így is az idő múlására figyelmeztet! De azt bizonyíthatom, hogy az óra anyaga színarany, értéke tehát így is jelentős, meg aztán szép is, neves órásmester müve.

Az egykori ős pedig a feleségének ajándékozta az órát, elmondta, mint kapta a pesti úriembertől, milyen szavak és gondolatok kíséretében, még az ígért bronzszoborról is beszámolt, s ezen mosolyogtak. Hogyan lehetne egy parasztnak szobra Pesten? Másrészt komolyan is vették, mert tudták, hogy a bronzszobor nem a Bakaiősnek szólna, hanem a finom „gyarmati tubáknak”, amiről az újságban is írtak már és országos hírét terjesztették. De különösen megfogta őket az úriember azon gondolata, miszerint a finom mívű szerkezet mozdulatlanságának különös értelme van, mert így nem a múló pillanatot mutatja, hanem az állandóan jelen lévő, örök időt jelzi, s hogy a mutatói nem mozognak s nem kell felhúzni, az maga a folyamatosság és állandóság, az örök mozdulatlanság, melynek olyan ereje van, mint a halálnak...!

A Bakaiak azután is Pestre vitték szekerükön a tubákot, a szobor ugyan nem készült el, s Bakai-ős okos ember volt, sosem firtatta, mi van vele, de a pesti úriemberrel gyakran találkozott és olyan előnyös üzleteket kötött, hogy lerakhatta és megépíthette egy nagy parasztgazdaság alapjait, amely majd a huszadik század háború utáni éveiben úgy teljesedik ki, hogy parádésan átépítik és gangosra bővítik a hagyományos Bakai-portát, de méginkább azzal, hogy megépítik a faluban az első magtárt. Ilyen azelőtt csak az urasági birtokoknak volt, a parasztok kamrákban tárolták a gabonát, a magtár már nagy termelést és jelentős gazdasági eredményeket jelentett. De ez az alapozás a tubák segítségével nem tartott örökké. A kiegyezés után a magyar királyi állam komolyan vette az adókból és illetményekből befolyó pénzeket, és a fináncokkal oly szigorúan ellenőriztette a dohányból befolyó jövedelmeket, hogy a tubákkal már nem lehetett szabadon Pestre szekerezni, sem a finánc nem látta szüz- dohánnyal, és a gyarmati gazdák abbahagyták a hagyományos dohánytermesztést. A gyarmati tubák finomságának a híre feledésbe merült. Bár ebben az új divatnak is része lehetett, s hogy lassan kihaltak a régimódi nemzetes uramék, az egykori táblabírók korának vidéki birtokosai, és a városi kaszinókban már nem tubákot szippantottak, sem nem pipáztak az urak, hanem drága kubai szivarral füstöltek vagy éppen cigarettát szívtak.

A Bakai-lányok aztán anyjuktól örökélték az aranyórát. S ha nem született lány, a legidősebb fiú felesége, a meny kapta meg. Öregmama így örökölte az édesanyjától, aki a Deák Sára névre hallgatott, s miközben a szépmívű órát nézte, okos útmutatást és tanácsokat hallott anyjától, mely gondolatokat elmondott a fiának azon a beszélgetésen, amit annak leszerelése után az óra dolgában folytatott vele.- Mindig a legidősebb lány örökli - mondta akkor édesanyám, nem a férfiak! Mert ők csak a földhöz és az állatokhoz értenek, a vagyont növelik és a pénzt gyara