Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Duba Gyula ketyegett. Talán csak fel kellene húzni, gondolta, de az is lehet, hogy el van romolva! Nem merte felhúzni, nagyon szép óra, biztosan drága, tartja a kezében és nézi. Ha elvi- hetné az iskolába, megmutatná Hubert Emilnek, ő mindenhez ért! Közben azonban bejött öregmama és elvette tőle az órát.- Az enyém... drága aranyóra... - mondta -, ne nyúlj hozzá, mert elrontod...! Nem gyerek kezébe való... Az órát a zsebkendőbe bugyolálta és visszatette a vakablak legmélyére.- Ne kotorássz itt... - mondta még határozottan, de harag nélkül az udvaron keresgélj, vagy... a padláson a régi dolgok között...! De Érni az órát már nem tudta elfelejteni. Látta képzeletében és izgatta, miért nem jár, mi lehet vele?! Milyen szép óra, ha az övé lehetne... Anyjának is beszélt róla s hogy elvinné az iskolába és megmutatná Hubert Emilnek, az mindenhez ért.- Öregmama nem engedi... nagyon vigyáz rá... — anyja puha hangon válaszolt, nem bánatot jelzett a hangja, hanem az emlékezés lágyságát -, apádnak sem küldte el Prágába, amikor levélben kérte, hogy szeretné megjavíttatni. Azt válaszolta, hogy felesleges lenne javítattni, nem kell, hogy járjon, elég hogy van, olyan így, mintha időtlen lenne... mintha az örök időt mutatná... senkinek nem adná oda öregmama...! Emi makacskodni kezdett, ő mégis elviszi, akármi lesz is, megmutatja Hubert Emilnek, s erre anyja már csak annyit mondott:- Ne engedetlenkedj, mert megmondom apádnak...! Apja árnyékában nagyon kicsinek és gyengének érzi magát, szót fogad, tehetetlenné válik. Az óráról mégsem mondott le, egyszer majd elviszi az iskolába és Emillel megbeszélik, mi baja lehet. A barátja, Emil már másodikos és mindenhez ért, azzal biztatta, hozd el, megnézem, mi baja lehet.... azt is megmondom, mennyit ér?! S még hozzátette: nem hiszem, hogy aranyóra.... csak aranyozott lehet, van rajta puné...? Érni nem tudta, de megígérte, hogy elhozza az órát... Azon a reggelen már a tarisznyáját is elkészítette, anyja feladta rá a nagykabátját, fejére tette a fülre hajtható, prémes bőrsapkáját, miközben Érni makacsul hallgatott, majd kibökte, hogy az órát adják oda, másképp nem megy iskolába.- Nem adom... - a tűzhely mellől öregmama azonnal tiltakozott -, anyámtól kaptam, drága aranyóra, hogyne... majd az Emilnek... senki kezébe nem adom...!- Ne rosszalkodj...! - Anyját is meglepte Érni makacssága, ilyen keményfejü lenne? Gondolta, kérő hangon beszélt vele. - Apád jön reggelizni, haragszik majd, ha elkésel az iskolából... Dezsi jóízűen ette a sütőn a cukros tejet. Emi pedig sírva fakad.-Az órát... - hüppögve követelőzik -, az óra nélkül nem... Amikor apja bejön, Emi mintha elbizonytalanodna, de elszánt, anyja csodálkozik magában: ez a gyerek nem fél! Apja kalapját a fogasra akasztja, meleg vizet kér és kezet mos, ruhája enyhe istállószagot áraszt, lassan mozog, csizmái sárosak. Emire néz.- Sietned kell... elkésel az iskolából...!- Megmutatom Emilnek... az órát... - szipogja és apját nézi.
