Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Duba Gyula: Az aranyóra legendája (regényrészlet)
Az aranyóra legendája- A haszontalan az aranyórát akarja... - mondja öregmama. - Megkötötte magát... nem akar iskolába menni...!-Apja, szólj rá...! - Először kéri így az urát, s a kérés - szólj rá, apja! - azután bevett fordulat lesz majd, amikor anyja úgy érzi, nem bír Emivel, makacskodik és megköti magát-, szólj rá...!- No, eriggy már...! - komolyan a fiára néz, magában ő is meglepett, vár.- Nem... — szerencsétlen is, de makacs -, kell az óra - motyogja.- Menj már, ha mondom... - Apja kinyitja az ajtót és kitessékeli Emit, de nem bántja. Mintha elgondolkoztatná a makacssága, imponál neki? Hallják, ahogy az ajtón kívül motyog, siránkozik, szerencsétlenkedve toporog. Talán ekkor kezdődött csendes párharcuk, apja és fia ellentéte. Apja felteszi a kalapját és kinyitja az ajtót, Emi az utcaajtó felé indul, megáll és visszanéz. Sűrű ködszerű őszi eső szemerkél. Apja lassú, nehéz léptekkel, komótosan az istállóba megy, bizonyára bosszús, hogy nem reggelizhet, de nem mutatja, majd szinte azonnal kilép ismét, ostor van a kezében, hosszú nyelű „ustor”, amivel a lovakat hajtja, bár alig kell használni, mert mennek azok maguktól. S ahogy Emihez közeledik, az riadtan indul a kishíd felé, gázolja a sarat, már nem sír, a hídról visszanéz, s látja, hogy apja utána indul, tocsognak a pocsolyák, ahogy beléjük lép, már indulatosabb, nem nézi, nagy csizmáival hová lép. Érni pedig könnyeit nyelve indul az alvég felé, a kisiskola felé. De nem siet, a dac nem engedi, apja is kényelmesen kíséri, ostorával sem pattint, kezében tartja, de nem fenyegetően. Néptelen az utca, ez a reggeli végződés és táplálkozás ideje, az istállókban, udvarokon vagy már a házakban vannak, a pajtákban vagy színekben végzik dolgukat. Emi lázadásának, a családdal való csatájának és apjával szembeni kudarcának, látványos vereségének nincs szemtanúja, aki látta, sem gondolta volna, hogy apja ostorral kergeti a fiát az iskolába. Mindenki tudja, hogy Emi szeret iskolába járni és jól tanul. Az epizód mégsem eredménytelen. Tanulsága van. Érni bár aprócska és csenevész, Sípos Zsuzsa nenő szerint hitványka, ennek ellenére makacs akarat rejtőzik benne. Már-már hihetetlen és kiismerhetetlen belső erő, szinte butaságra valló önfejűség, bár nem buta, nagyon is okos, néha szinte bölcs, olyan kis okmány, ahogy anyja mondja, mégis tudatlan, a vágyaihoz mérten nem ismeri lehetőségeit, az életet. Hiszi, hogy amit akar, annak úgy kell lenni! Ezért megy szipogva, magában motyogva a kisiskolába, hogy megtanulja, hiába akar az ember nagyon valamit, annak nem kell úgy lennie! Néha óvatosan hátranéz, apjára sandít, ahogy komótosan megy utána, látja a hosszú nyelű ostort, hajlékony nyelével parasztsuhancok kapnak apjuktól a hátukra vagy csapójával a lábszárukra, könnyedén tartja kezében, mintha a szekérülésen ülne és a lovai széles hátát és ringó tomporát nézné, s Emi kissé megnyugszik és már azon gondolkodik, mit mondjon Emilnek... Apját más gondolatok foglalkoztatják. Nem is a fiára gondol, s hogy ha ilyen keményfejű lesz, mit kezdjen vele, neki is az aranyóra jár az eszében. A maga emlékeire gondol az órával kapcsolatban. Amikor húszévesen Prágában katonáskodott, a csehszlovák hadsereg tüzére, tizenöt és feles ütegnél szolgált, a „batrinál” egyedül ő
