Irodalmi Szemle, 2008

2008/10 - TALLÓZÓ - Vasy Géza: A létezés sokarcúsága (Mezey Katalin költészetéről)

TALLÓZÓ

Romlékonyságtudat... Filozófiai szakszónak is megtenné egy új kategóriát bevezető tanulmányban, de itt egy újabb pályaszakaszt bevezető kötet talán legjellemzőbb fogalma. Bár így, szó szerint leírva csak egyszer olvasható az Újra meg újra című kötet (1985) záróversében (Ez marad), visszafelé is megvilágosító erejű ez a fogalom, de előre is, a pálya további alkotásaihoz közelítve. Úgy gondolom, kétféle oksor láncolódik együvé a romlékonyságtudat hátterében. Egyrészt az akkor negyvenedik életéve körül járó ember eszmélő magatartása, amely abból adódik, hogy az emberélet sűrűjében járva, most már az életidő felén valószínűleg túljutva, kifelé, az elmúlás felé kell haladnia. Másrészt adott a második évezred végének katasztrófaélménye, az emberiség többféle önpusztításának lehetősége. E költészetben nem az önmagát korán öregedővé stilizált lírai hős elégikus borongása jelenik meg. Nem is valamiféle egzisztenciális szorongásélmény a meghatározó. A romlékonyságtudat nagyon pontos, tárgyszerű kifejezés. A tudati életnek olyan rétegét jelöli, amely nyirkos őszi ködként mindent áthat, mindenhol jelen van, de mégsem tartozhat mindig és mindenhol a dolgok lényegéhez.

Ha az emberi létezés nagy színtereit nézzük, amelyeket leginkább magánéletnek és közéletnek szoktak nevezni, kétségtelen, hogy e lírában a magánéleté lett a fő szólam. De legyünk körültekintőek. Magánélet-e csupán egy háromgyerekes család és ezen belül egy családanya mindennapi élete a maga sok aprónak, jelentéktelennek tűnő mozzanatával a huszadik század utolsó negyedében Magyarországon? Bizony soha nem csak az. S nemcsak a család nagysága, hanem egyáltalán a családi élet középpontba állítása is feladatvállalás. Hiszen a magyar társadalom egyik legbizonytalanabb és legkényesebb színterévé vált ez időben a család, s a helyzet ma még rosszabb. A család felbomlasztása a társadalom önpusztításának radikális formája, s ennek tudatosítása igazi közéleti s költői feladat. Gond és öröm együtteséből születik meg az a felelősség, amely a családközpontú szemléletet áthatja, s amely hatásával a családi életre is nevel a művészet eszközeivel (

Három alvó, Szárítás, Japánkakasunk halálára, Szerepek).

Bármennyire családközpontú is az ember, teljesen soha nem oldódhat fel a családban, főként, ha alkotó értelmiségi. Mezey Katalin költészetében a ki vagyok én? kérdése ugyanolyan hangsúlyos, mint az, hogy mi lesz a családommal? Egy bodzafán üldögélő rigó tömör leírása után szerepel a kérdés: Melyik könyvben vagyok /- tőlem függetlenül — / ilyen pontosan rögzítve én? (Rigó). A pontos rögzítés igénye e líra egyik alapvető vonása. Nemcsak önmagát akarja az alkotó ily módon megörökíteni, hanem környezetét: az életet meg a tárgyi világot is.

Mély megfigyelésekkel vannak teli azok a sorok, amelyeket ezzel kapcsolatban Weöres Sándortól a harmadik kötet fülszövegeként olvashatunk: „Mezey Katalinnál nincs elvont emberiség, hanem a környezetébe tartozó emberi lények egyenként vagy kis csoportokban, minden fájdalmukkal és kevés örömükkel. S az emberek körül ott röpül a sok levetett ing, mosatlan tányér, szobasarok-gyűjtötte szeretett hulladék. Rácáfol arra a régi tételre, hogy a líra személyi megnyilvánulás. Nem,